Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


++ 100 dolog mely boldoggá, még boldogabbá tesz 8

2019.05.29

Eric Berne és a tranzakcióanalízis

A tranzakcióanalízis (TA) személyiség- és szisztematikus pszichoterápiás elmélet, amely a személyiség fejlődésével és a személyes változással foglalkozik. Eric Berne a tranzakcióelemzés megalapítója. A személyiség elméleteként a TA képet ad arról, hogy az emberek pszichológiailag hogyan strukturálódnak → három részből álló én-állapot-modellként ismert modellt használ fel.

 

Eric Berne

Eric Berne neve milliók számára vált ismertté „Emberi játszmák” című könyvének 1964-es megjelenését követően. Steiner (1990) szerint ez a könyv hozta meg neki ugyan a világhírt, de Berne egész munkásságával érdemelte azt ki.

Eric Berne egy korát meghaladó úttörő gondolkodó, a pszichiátria területének radikális tudósa volt (Steiner, 1990). Stewart (1992) egyetért Steinerrel és úgy gondolja, állítása a mai napig érvényes. Berne radikálisnak nevezhető, mert a pszichiátria tudományának alapvető feltevéseit vizsgálta újra, és vizsgálódása eredményeképpen olyan megállapításokra jutott, amelyek szöges ellentétben álltak korának tudományosan elfogadott felfogásával (Steiner, 1990).

Tranzakcióanalízis (TA) elméletének születése egyidős a „Humanizmus a behaviorizmus ellen” elnevezésű, Carl Rogers és Burrhus Frederic Skinner nevével fémjelzett, 1956-ban zajló nagy pszichológiai vitával (Járó, 2011).

Gyakorlott szakmabeliek, főként a pszichoanalízis területén jártasak, nem fogadhatták el Berne koncepcióját anélkül, hogy ne kelljen megváltoztatniuk gyökeresen (azaz radikálisan) a korábban tanultakat arra nézve, hogy mi az, ami az embereket boldogtalanná teszi, ami diszfunkcionális működést okoz és mi az, ami megváltoztathatja mindezt (Steiner, 1990).

Az alábbi három fogalom együttese választja el az 1970-es évek mainstream pszichiátriájától a TA-t (Steiner, 1990):

  1. Az emberek eredendően lelkileg egészségesek, rendben vannak, ahogy Berne fogalmaz OK-nak születtek. Az „én oké vagyok, te oké vagy” pozíció alapvetése a minimum feltétele a jó pszichiátriai állapotnak és a tartós érzelmi és szociális jóllétnek.
  2. Az érzelmi zavarokkal küszködő emberek mindennek ellenére teljes, intelligens, gondolkodó emberi lények. Képesek felfogni és megérteni problémáikat és átlátni nehézségeiket.

3.Minden érzelmi zavar gyógyítható, ha rendelkezésre áll az adekvát tudás és a megfelelő megközelítési mód. A betegségek (pszichés zavarok), amelyekkel a pszichiáterek találkoznak (skizofrénia, alkoholizmus, depresszív pszichózis, stb.), leginkább a pszichiátriai hozzá nem értés és alkalmatlanság vagy tudatlanság eredményei, semmint a gyógyíthatatlanságé.

Az életpozíciók

Ahogy Berne fogalmaz „Minden ember hercegnek és hercegnőnek születik, amíg szülei békává nem változtatják őt” (idézi Steiner, 1990, p. 2.)

Berne radikális gondolatait gyakran bújtatja aforizmákba.

Az emberek OK-nak születnek” elméletének alapvetése, hogy az érzelmi zavarok, a boldogtalanság és az őrület magjai nem bennük találhatók, hanem szüleikben, akik ezt továbbadják nekik (Steiner, 1990). Ezt a radikális álláspontot sokan elutasították.

Berne az egzisztencialista irányzat elméletére támaszkodik és négy egzisztenciális pozíciót különböztet meg (Steiner, 1990):

  1. A központi pozíció szerint „én oké vagyok, te oké vagy”. Ez az egészséges életérzés. „Én és mások is alapjában véve szeretetreméltók vagyunk, konstruktívan tudunk problémákat megoldani, képesek vagyunk társainkra és feladatainkra odafigyelni, együttműködni. Ismerjük mind magunk, mind mások jó és rossz tulajdonságait, tudomásul vesszük ezeket és ez nem zavar abban, hogy megbecsülésünket kifejezésre juttassuk. A kimenet a siker.” (Járó, 2011, p. 76.) Amennyiben az egyéni életkörülmények miatt ettől elmozdulás következik be az alábbi pozíciók jöhetnek létre:
  2. „Én oké vagyok, te nem vagy oké.” Jellemzője az én túlértékelése, mások lebecsülése. „Gyakran ilyen az életpozíciója a túlzottan ambiciózus embereknek, akik céljaik elérésében senkire és semmire nincsenek tekintettel. Magukat tartják a helyes út egyetlen ismerőinek. A kimenet fölényeskedő durvaság vagy megmentés.” (Járó, 2011, p. 76.) Paranoid pozíció (Tudor & Hobbes, 2007).
  3. „Én nem vagyok oké, te oké vagy.” Ebben a pozícióban az egyén magát másokkal összehasonlítva alsóbbrendűnek, tehetetlennek éli meg. Úgy érzi csak vesztes, áldozat lehet. Ez az állapot visszavonulásra készteti, letörtséget vált ki. A kimenet lehangoltság (Járó, 2011). Depresszív pozíció (Tudor & Hobbes, 2007).
  4. „Én nem vagyok oké, te nem vagy oké.” Az egyén úgy hiszi, hogy nem lehet őt szeretni, fél az elutasítástól, emiatt védekezésképpen minden közeledést elutasít. Kétségbeesetté válik, öngyűlölő, önpusztító gondolatai támadnak, az élet értelmét veszti. A kimenet kiúttalanság, fölöslegesség érzése (Járó, 2011). Skizoid pozíció (Tudor & Hobbes, 2007).

Berne utolsó munkájában (1972) kiterjesztette a négy két tagból álló pozíciót egy harmadikkal: ők. Ez egy jelentős és fontos változtatás volt, amelyet azóta sem fejlesztettek tovább sem TA-n belüli, sem azon kívüli körökben (Tudor & Hobbes, 2007).

A 2-4. pozíciók diszfunkcionális, zavart, boldogtalan állapotot eredményezhetnek (Steiner, 1990).

Az „én oké vagyok, te oké vagy” életpozíció az a pozíció, amelyre az embernek szüksége van ahhoz, hogy teljes értékű, egészséges életet éljen.

Ebben az egzisztenciális pozícióban a „hatalomtól és cselekedetektől” elvonatkoztatott álláspont kell, hogy érvényesüljön ahhoz, hogy egy bensőséges, szoros kapcsolat alakulhasson ki és ezen keresztül az érzelmi és a szociális jóllét megvalósulhasson (Steiner, 1990).

Amikor egy pszichiáter ebből a pozícióból néz a többi emberre (én oké vagyok, te oké vagy, de oké az édesanyád, az édesapád, a nővéred, a bátyád, a szomszédod), akkor azonnal elszakítja magát a többi pszichiáter pozíciójától és mindattól, amit korábban tanult (Steiner, 1990).

Többé már nem a neurózist, a pszichózist, a személyiségzavart, vagy egyéb pszichopatológiai kórképet keres a páciensben (ezek Berne szerint mind sértőek), hanem azt vizsgálja, aminek az adott egyén ki van téve, azokat a körülményeket, szociális interakciókat, szociális nyomásokat próbálja feltárni, amelyek viselkedését és érzelmeit nehezen megmagyarázhatóvá teszik (Steiner, 1990).

Ahelyett, hogy az egyénre úgy nézne, mint valaki, aki pszichiátriai segítségre szorul, mindegy mennyire zavart, mennyire „nem oké”, azt gondolja, hogy nem a belső gyengesége, hanem a külső körülmények miatt válik pszichiátriai pácienssé az illető (Steiner, 1990).

Ez a megközelítés nem új a pszichiátriában, korábban már Wilhelm Reich és Carl Rogers is értekezett róla, mégis pszichiátriai körökben kevéssé elfogadott és még kevésbé támogatott gondolat.

Az „én oké vagyok, te oké vagy” pozíciójának feltétele a pszichiátriában meglehetősen rendkívüli, hiszen a pszichiáterek többsége a gyógyítás orvosi modelljét követi, mely szerint az első dolog, amelyet az orvos megtesz, amikor a pácienssel találkozik, hogy a szükséges diagnózishoz megvizsgálja, mi is a „baj” vele, azaz mitől „nem oké” (te nem vagy oké, csak ki kell találnunk, hogy miben) (Steiner, 1990).

Berne újításának lényege, hogy a TA során a figyelem nem arra koncentrál többé, hogy mi megy végbe az emberen belül, hanem arra, hogy mi megy végbe az emberek között (Steiner, 1990). Ez a törekvése találkozott Carl Rogers humanista pszichológiai irányzatának alapvetésével, mely szerint a társadalom fejlődése, a problémák kezelése egy új kommunikációs kultúra megteremtését sürgeti (Járó, 2011).

Szerződés és közös felelősségvállalás

Berne második radikális nézőpontja azzal kapcsolatos, ahogy azokkal az emberekkel bánt, akikért dolgozott.

Berne élénken próbált olyan kapcsolatokat kiépíteni klienseivel, amelyben egyenrangú félként kezelte őket.

A páciens ugyanakkora felelősséggel tartozik, mint a pszichiáter, a pszichoterápia sikeressége közös céljuk (Steiner, 1990).

„A szerződés, amely a szakértő és a kliens közös Felnőtt-Felnőtt felelősségvállalása a változásért, a tanulásért, az egyenlőség elve alapján (50-50%). A kliens kötelezettséget vállal a változás érdekében egy világosan megfogalmazott konkrét tevékenység teljesítésére, a szakértő pedig arra, hogy elkíséri, orientálja és támogatja őt ezen az úton.” (Járó, 2011, p. 30)

A TA-t egy szerződéses terápiás technika céljából találta fel Berne (Steiner, 1990). Gyanakvó volt az egyoldalú helyzetekkel szemben, amelyekben az egyik félnél volt az összes kártya. Berne például nagyon szerette a pókert, ahol mindenki egyenlő esélyekkel indulhat. A TA-t tehát úgy alkotta meg, hogy az egy kétoldalú, kooperatív, szerződéses folyamat legyen (Steiner, 1990).

Ez az álláspont azon a hiten alapszik, hogy mindenki, azokat az embereket is beleértve, akiket páciensnek nevezünk, birtokában van egy funkcionális Felnőtt énállapotnak, amelyet bizonyos esetekben aktiválni, bátorítani kell (Steiner, 1990).

Álláspontjának logikus következményeképp Berne például behívta betegeit azokra a kollégákkal folytatott szakmai konzultációkra, amelyek róluk szóltak.

Ahogy Berne fogalmazott: „Bármi, amit nem szabad kimondani egy páciens előtt, azt nem szabad kimondani egyáltalán.” (idézi Steiner, 1990, p. 5.).

Nem meglepő módon sok szakember meglehetősen kellemetlenül érezte magát az ilyen helyzetekben. Rá kellett, hogy jöjjenek, mennyire másképp, értelmetlenül és kivagyiskodó hangnemben beszélnek szakmai értekezleteken azokról az emberekről, akiket elvileg „szolgálnak” (Steiner, 1990).

Nyelvezet

A Berne által bevezetett nyelvezet és a kommunikációs mód olyannyira szokatlan és unortodox volt, hogy emiatt azonnal összeütközésbe került a szakma képviselőivel (Steiner, 1990).

Berne úgy gondolta, hogy páciensei képesek megérteni azt, amit ő gondol róluk és hogy tud velük beszélni anélkül, hogy „kioktatná” őket.

Elutasította azt a megszokott pszichiátriai gyakorlatot, hogy egyfajta nyelven beszél az emberekkel és egy másfajtán a pszichiáter kollégákkal (Steiner, 1990). Ahogy kidolgozta elméletének új fogalmait, minden egyes pillanatban olyan szavakat használt, amelyek teljes mértékben érthetőek voltak a legtöbb ember számára.

 

Például, amikor megfigyelte, hogy az emberek három teljesen elkülönülő módon cselekednek, ezt a három módot Szülőnek, Felnőttnek és Gyermeknek nevezte el, ahelyett, hogy valamilyen tudományos elnevezést adott volna nekik, mint az exteropsziché, neopsziché és archeopsziché (Steiner, 1990).

Amikor az emberi kommunikációról és elismerésről értekezett, az interakciós egységet nem „interperszonális kommunikációs egységnek” nevezte el, hanem sztróknak[1] (Steiner, 1990). Az emberek által generált problémás szociális és interakciós helyzeteket nem „szociális diszfunkcionális mintázatnak” hívta, hanem játszmáknak.

 

Azt, ahogy az emberek korai tapasztalataik alapján élik meg életüket nem „élettartam (lifetime) ismétlési kényszernek”, hanem sorskönyvnek definiálta (Steiner, 1990).

Berne üzenete a mindennapi terminológiával világos és egyértelmű.

Nem szakmatársainak elismerését kívánta kivívni, akik egyébként többségében egyetemlegesen elhatárolódtak tőle és koncepciójától, hanem azokét, akikkel együtt dolgozott, és akiknek ezáltal egy kommunikációs csatornát tudott biztosítani a kölcsönös megértés céljából (Steiner, 1990).

Ez a nyílt kommunikáció, a mindennapi terminológia, és az, ahogy a freudi „ismétlési kényszer” elmélete „pszichológiai játszmává” válik Berne teóriájában, képviselik a legnagyobb hozzáadott értéket a TA-en belül (Tudor & Hobbes, 2007). Ugyanakkor pont az említett aspektusok miatt érték Berne elméletét azok a vádak, hogy a TA nem más, mint trendi „pop pszichológia”, így tulajdonképpen ez adott alapot a TA elmélet félreértelmezésére mind a TA-n belüli, mind az azon kívüli körökben (Tudor & Hobbes, 2007).

Gyógyítás

Berne további radikális tézise szerint minden pszichiátriai zavar gyógyítható (Steiner, 1990).

Ez azt jelenti, hogy nemcsak az enyhén neurotikus, hanem a drogfüggő, a súlyos depressziós, a skizofréniás, bármilyen funkcionális pszichiátriai zavarral küzdő ember (amennyiben nincs azonosítható fizikai betegség vagy kimutatható kémiai egyensúlymegbomlás a betegség hátterében) gyógyítható (Steiner, 1990). Ez a felfogás, miszerint a pszichiáterek „meg tudják gyógyítani” a súlyos érzelmi zavarokkal küzdő embereket, valószínűleg a pszichiátria történetében az egyik legradikálisabb és legnyomasztóbb gondolat (Steiner, 1990). Berne, ettől függetlenül, hajthatatlan maradt. A tranzakcióanalitikusoknak a következő szabályt tanította: „ A tranzakcióanalitikus első körben megpróbálja meggyógyítani páciensét. Ha ez nem sikerül, akkor az elkövetkező hetet azzal tölti, hogy gondolkodik róla és újra megpróbálja egy második körben, és mindaddig ezt teszi, amíg el nem éri célját, vagy be nem ismeri kudarcát.” (idézi Steiner, 1990, p. 6.).

Az a tény, hogy a pszichiátereknek nem sok sikerük volt az alkoholisták, a skizofréniások és a depressziósok gyógyításával, Berne számára nem azt jelentette, hogy ezek a zavarok ne lennének orvosolhatók, hanem egyszerűen azt, hogy a pszichiáterek számára még nem áll(t) rendelkezésre egy hatékony megközelítési mód (Steiner, 1990).

„Gyógyítani, mindig csak gyógyítani” (idézi Stewart, 1992, p. 67.). Ez volt Eric Berne, a pszichoterapeuta célja.

 Számára a pszichoterápia egy aktív folyamat, melynek egyetlen valódi célja a gyógyítás.

A pszichoterapeuta felelőssége, hogy szakmai képességeit a legteljesebb mértékben arra használja, hogy minél hatékonyabban és gyorsabban gyógyítson (Stewart, 1992).

Berne három alapvető tanítást tartott a legfontosabbnak, amelyre minden terapeutának gondolnia kell, mielőtt nekikezd egy foglalkozásnak (Berne, 1966: 62-3, idézi Stewart, pp. 70–71.).

1.Primum non nocere – mindenekelőtt ne árts. A pszichoterapuetának mindenáron el kell kerülnie, hogy ártson páciensének.

2.Vis medicatrix naturae – a Természet gyógyító ereje. Minden ember egy belékódolt mentális és fizikális egészség drive-val rendelkezik. A pszichoterapeuta feladata, hogy elhárítsa azokat az akadályokat, amelyek útjában állnak a páciens saját magának megfelelő irányba való természetes fejlődésének.

3.Je le pensay & Dieu le guarit. – én kezelem, Isten gyógyítja. Berne szerint a terapeuta nem gyógyít, csak a tudása legjavának segítségével kezeli, vigyáz, hogy ne ártson és várja a természet segítségét, hogy véghez vigye a gyógyulási folyamatot.

Látszólag ellentmond a 2. és 3. pont Berne alaptézisének, miszerint a terapeuta dolga a gyógyítás.

Berne maga ezt így magyarázta: gyógyítani a pácienst annyit tesz, hogy késszé tesszük őt arra, hogy a gyógyulás bekövetkezzen (Stewart, 1992, p. 71.). Berne egyértelműsítette, hogy a vis medicatrix naturae nem szolgáltathat kifogást elnagyolt vagy inaktív terápiás munkára.

A „pácienst késszé kell tenni”, feladata megköveteli, hogy a terapeuta minden szakmai képességét felhasználja. A terapeutának kitartónak, elhivatottnak, lelkiismeretesnek és éles elméjűnek kell lennie (Stewart, 1992).

 

Tranzakcióanalízis – Az elmélet

Történeti kontextus

A TA személyiségelméleti, fejlődéslélektani és pszichopatológiai aspektusai komprehenzív terápiaelméletet kínálnak, míg kommunikációelméletre vonatkozó részei, melyeket szociális (interperszonális és extrapszichikus), illetve pszichológiai (intraperszonális és intrapszichikus) rendszerekben alkalmaznak, a csoportok és szervezetek vizsgálatához és analíziséhez kínálnak keretet (Tudor & Hobbes, 2007).

Történetileg filozófiai és intellektuális gyökerei az empirizmusból, a fenomenológiából, az egzisztencializmusból és a humanizmusból erednek (Tudor & Hobbes, 2007). Ezeket a gyökereket az amerikai, azon belül kaliforniai kultúra 60-as és 70-es évekbeli politikai radikalizmus aspektusainak kontextusa táplálja (Tudor & Hobbes, 2007).

Eric Berne-re rendkívüli hatást gyakorolt Paul Federn (1870-1950) és Erik Erikson (1902-1994) (Tudor & Hobbes, 2007). Mindkettejükkel szoros kapcsolatban állt (analízisben is részt vett náluk) és tőlük eredeztette a TA kulcselemeit, melyeket később továbbfejlesztett (Tudor & Hobbes, 2007):

  • Federn énpszichológiája alapján fejlesztette tovább Berne az énállapotok személyiségmodelljét
  • a Federn által vizsgált, pszichiátriai kórházakban kezelt, súlyosan zavart páciensek esettanulmányai nagy hatással voltak Bernre: Berne a TA-t modellként dolgozta ki a zavart gondolkodás (kontamináció) és a regresszivitás (exklúzió) megértésére és az azokkal való munkára
  • Erikson strukturált és szekvenciális emberi fejlődéselmélete vált az alapjává a TA sorskönyvelméletének
  • Erikson nézete, mely szerint a személyiség csak annak pszichoszociális kontextusában érthető meg, Berne TA elméletének alapjává vált. Ez a „szociális pszichiátria” (lényegében csoportos pszichoterápia).

Berne játszmaelméletének gyökerei

Berne az emberi játszmákról szóló tanítással fókuszba emelte az intrapszichikus folyamatok mellé az emberek között zajló kommunikációs történések, a tranzakciók mélyreható és strukturális elemzését (Járó, 2011). Gyógyító munkájának középpontjába a játszmákat állította, mint olyan kommunikációs zavarokat, amelyek képesek végzetesen is megmérgezni az emberi kapcsolatokat (Járó, 2011).

Freud „ismétlési kényszer” koncepciója csupán az általános hátteret szolgáltatta Berne játszamelméletéhez (Stewart, 1992). Huizinga munkájának volt a legnagyobb hatása erre az elméletre, amely rávilágított, hogy az emberi „játék” a legkevésbé sem játékos. Épp ellenkezőleg, néha akár halálosan komoly üggyé válhat (Berne, 1961, Huizinga, 1955, idézi Stewart, 1992, p. 44.). Berne Gregory Bateson és munkatársai munkáját is idézi. Bateson is a kétszintű kommunikációt tanulmányozta, amelyet később Berne tranzakcióknak nevezett el. Bateson és munkatársai fogalmazták meg, hogy egy nyílt „ez játék” üzenet miképpen rejthet egy tudattalan, rejtett „ez nem játék” üzenetet. (Berne 1961: 84, Bateson et al. 1956, idézi Stewart, 1992, p. 44.)

Berne tett továbbá összehasonlítási kísérleteket saját TA játszmaelmélete és az akkoriban formálódó matematikai játékelmélet között. Ezek ugyanakkor elég gyengének bizonyultak, így a későbbiek során sem Berne, sem más TA teoretikusok nem foglalkoztak ezzel (Stewart, 1992).

Berne sorskönyvelméletének gyökerei

Berne sorskönyvelmélete korábbi pszichoanalitikus írók gondolataira épül, melyek a dráma, a mítosz és a legenda emberi pszichológiában betöltött szerepét taglalták. Freud maga is egy görög drámából, az Oidipuszból merített elméletéhez (Stewart, 1992). Berne kiemelte, hogy Freud néhány követője (pl. Otto Rank) az emberi élet útjait egy drámajáték keretében értelmezték (Berne 1972: 58; Rank 1910, idézi Stewart, 1992, p. 46.). A heterodox poszt-freudianusok közül Berne Jungot idézi, aki a mítoszra és a mesére, valamint az archetípusokra és a perszónára fókuszál (Jung, 1946, idézi Stewart, 1992, p. 46.). Ugyanakkor Alfred Adler az, aki a „legközelebb áll ahhoz, hogy úgy beszéljen, mint egy sorskönyvelemző” (Berne, 1972: 58-9; Adler, 1963, idézi Stewart, 1992, p. 46.).

Berne elismerően idézi Adler az „élet céljáról” megfogalmazott koncepcióját és felvetését, miszerint az egyén tudattalan módon egész életét egy meghatározott életcél irányában éli, pontosan úgy, ahogy a dráma halad a finálé felé (Stewart, 1992)

Berne sorskönyvelméletére nagy hatással volt Joseph Campbell is, aki a mítosz és a legenda emberi pszichológiában betöltött központi szerepéről értekezik. Berne Campbell könyvét („The Hero with a Thousand Faces”) így jellemzi: „a legjobb szövegkönyv a sorskönyvelemzéshez”. (Berne, 1972: 47; Campbell 1949, idézi Stewart, 1992, p. 46.).

Kortársai közül Berne Erik H. Erikson nevét említi meg, aki többek között azt tanulmányozta, hogy az emberek miként követnek egy életciklust, amely születéstől halálig tart (Erikson 1950, idézi Stewart, 1992, p. 46.). Berne megjegyzi, hogy Ronald David Laing, aki Berne-től és társaitól függetlenül dolgozott, egy hasonló elméletet és terminológiát fejlesztett ki, amely nagyban hasonlatos a sorskönyvelemzésben használttal. (Laing 1976, idézi Stewart, 1992, p. 46.).

A TA területén belül fontos korai hozzájárulások születtek a sorskönyvelmélet megalkotásához. A San Francisco-i szemináriumból kiemelendő Claude Steiner neve, aki kidolgozta a sorskönyv mátrixot (Stewart, 1992).

A tranzakcióanalízis-elmélet szerkezeti felépítése

Berne a TA elméletet négy összetevő sorozataként határozta meg, amelynek mindegyike az őt megelőző megértésére épül (Stewart, 1996):

  1. strukturális analízis (az énállapot modell)
  2. tranzakcióanalízis
  3. játszmaanalízis
  4. sorskönyvanalízis.

Az énállapot modell

Az énállapot az érzések és a tapasztalatok konzisztens mintázata, amely közvetlen kapcsolatban áll egy annak megfelelő viselkedéses mintázattal (Stewart, 1996). Berne nem használta a „gondolatok” szót, de a kontextusból egyértelmű, hogy a „gondolatok” a „tapasztalatok” része.

Másképpen megfogalmazva az énállapot a viselkedés, a gondolatok és az érzések konzisztensen összefüggő készlete (Stewart, 1996).

A TA három fő énállapotot különít el, ezeket a nagy kezdőbetűvel írt Szülő, Felnőtt és Gyermek elnevezésekkel jelöli.

Az énállapot modell egy strukturális modell, amelynek segítségével feltárhatók a személyiség különböző aspektusai.

A TA-ban strukturális megközelítésnek minősül, amikor az elemzés az énállapotok tartalmára, eredetére irányul és funkcionálisnak, amikor a cél annak a folyamatnak a megfigyelése, ahogy az énállapotok alkalmazása történik, azaz, hogy milyen a jelenben zajló viselkedés jellege és hatása (Járó, 2011).

Berne a személyiséget komplex rendszerként fogja fel, amelyet különböző fejlődési szinteknek megfelelő struktúrák alkotnak (Tudor, 2001):

  1. Az elemi ösztönök, drive-ok, alapvető szükségletek és elsődleges érzelmi tapasztalások szerveződésének rendszere a Gyermek énállapot, az archeopsziché.
  2. Az introjektált pszichikus tartalom szerveződés rendszere a Szülő énállapot vagy exteropsziché.

3.

Amikor az egyén úgy viselkedik, érez és gondolkodik, ahogy azt a szüleitől, vagy számára szülőfigurát jelentő személytől látta, akkor Szülő énállapotban van.

Amikor az egyén viselkedését, gondolkodását és érzéseit tekintve azt éli meg, mint gyermekkorában, akkor Gyermek énállapotban van.

Amikor az egyén úgy viselkedik, gondolkodik, érez, hogy az arra válaszol, ami éppen körülötte történik itt és most és minden rendelkezésére álló forrást úgy használ fel, mint egy felnőtt ember, akkor Felnőtt énállapotban van (Járó, 2011).

Ahogy a fent vázolt személyiségstruktúra és a fenomenológiai realitások tükrözik, mind a Szülő (az Introjektált Szülő), mind a Gyermek (az Archaikus Gyermek) énállapotok a múlt visszhangjai, míg a Felnőtt (Integrált vagy Integráló Felnőtt) a jelenbeli, vagy jelenközpontú állapot (Tudor, 2001).

A TA irodalomban nagy figyelmet fordítottak a múltra (a Szülővel és a Gyermekkel való munkára) strukturális és fejlődési modellek, módszertan és technikák viszonylatában, azonban meglehetősen kevéssé kidolgozott terület a Felnőtt énállapot (Tudor, 2001).

Időstrukturálás

Az idő dimenzió központi szervező elv a TA elméletben, amely az énállapot modell szívében helyezkedik el (Stewart, 1996). Berne az idő strukturálásának 6 módját különítette el (Stewart, 1996):

  1. visszavonulás
  2. rítus
  3. időtöltés
  4. aktivitiás
  5. játszma
  6. intimitás.

Ezeknek főként kapcsolati kontextusban van nagy szerepük, pl. játszmázás az intimitás elkerülésére, a rítus szerepe a társasági és kulturális életben, az időtöltés fontossága (pletyka) a munkában és az időbeosztásban.

Tudor (2001) szerint ez a kategorizáció a posztmodernizmus fényében modernista kísérletnek tűnik az időelmélet strukturálására. Néhány tranzakcióanalitikus továbbfejlesztette ezt az elméletet. Stewart szerint (idézi Tudor, 2001, p. 11.) az egyén gyökerei a jövőből erednek (nem a múltból), a cselekvés és a változás a jelenben megy végbe, a múlt pedig csupán információhordozó.

További posztmodernista kritika az idő strukturálásával kapcsolatban (Allen & Allen, 1997, idézi Tudor 2001, p. 12.):

„a hagyományos TA során elfogadjuk azt az elképzelést, hogy a múlt meghatározza a jelent, a jelen pedig a jövőt. Ugyanakkor, szintúgy elképzelhető – és klinikailag gyakran egyértelmű –, hogy a jelen kiszínezheti múltbeli emlékeinket. Ahogy a jelenünk változik, úgy változhatnak vele emlékeink és a múlt megértésére való törekvéseink. A múlt nem egy állandó, változtathatatlan, monolitikus struktúra.”

Sorskönyv

Searchtool right.svg 

Bővebben: Sorskönyv

Erskine (2010) 1967-ben hallotta először a sorskönyv fogalmat Fritz Perls-től, a Gestalt terápia egyik alapítójától.

Fritz egy szakmai tréningen beszélt hosszasan arról, hogy a sorskönyveket miként alakítják megélt tapasztalatainkon, megszokásainkon, beidegződéseinken alapuló attitüd- és viselkedési mintázataink (Erskine, 2010).

Erskine (2010) ekkor még a Gestalt terápiaelmélet részének tekintette a sorskönyveket, és csak később, egy TA tréningen mélyült el a témában. Eric Berne neve akkor már jól csengett szakmai körökben és Erskine izgatottan vetette bele magát az új irányzat tanulmányozásába (Erskine, 2010).

A TA kezdeti szakaszában Berne még klasszikus pszichoanalitikusnak számított módszereit illetően (Steiner, 1990).

A sorskönyv-koncepció azonban a TA elmélet része volt már a kezdetektől fogva. A TA-ról szóló első könyvében (Berne, TA in Psychotherapy, 1961, idézi Steiner 1990, p. 13.) így ír:

„Úgy tűnik, a játszmák részei egy nagyobb egésznek, egy komplexebb tranzakciós készletnek, amelyet sorskönyvnek hívnak… A sorskönyv a tranzakciók egy komplex készlete, természetéből fakadóan ismétlődő, de nem szükségszerűen ismétlődik, mert a teljes végrehajtása akár egy egész élettartamra is kiterjedhet…”

Berne úgy vélte, a sorskönyvek az ismétlési kényszer eredményei. Az ismétlési kényszer pszichoanalitikai fogalom, amely szerint az emberek hajlamosak arra, hogy rendszeresen megismételjenek boldogtalan gyermekkori eseményeket (Steiner, 1990).

 

Berne úgy érezte, a sorskönyvanalízis feladata,

hogy felszabadítsa az embereket ezen események újraélési kényszere alól

és elindítsa őket egy másik úton (Steiner, 1990).

 

 

Berne azon a véleményen volt, hogy a csoportterápia a legalkalmasabb eszköz arra, hogy információt szolgáltasson a sorskönyvről. Egy néhány hetes csoportterápia több információval látta el az egyénről, mint több hónapos kanapén fekvés (Steiner, 1990).

 

 

A sorskönyv a tudattalan kapcsolati mintázatok komplex összessége, amely pszichológiai túlélési reakciókon, implicit tapasztalati konklúziókon, explicit döntéshozáson és/vagy önszabályozó introjekciókon alapul (Erskine, 2010).

Ezek jellemzően stresszhelyzetben kerülnek elő, bármely fejlődési szakaszban.

A stresszhelyzetek gátolják a spontaneitást és korlátozzák a megoldóképesség rugalmasságát, az egészség fenntartását és a szociális kapcsolatokat (Erskine, 2010).

A sorskönyvet leginkább csecsemők, kisgyermekek, serdülők készítik, de olykor felnőttek is.

Az egyén a sorskönyv segítségévél küzd meg azokkal a jelentős, függőségi kapcsolatokban bekövetkező problémákkal (törésekkel, zavarokkal), amelyek hatására sorozatosan kudarcot vall lényegi fejlődési szükségletei területén (Erskine, 2010).

A sorskönyvek tehát jelentős, függőségi kapcsolatok területén megjelenő sorozatos (kumulatív) kudarcok eredményei (Erskine, 2010).

A sorskönyvek a pszichológiai szerveződés és az önszabályozás tudattalan rendszerei, amelyeket az implicit emlékek formálnak és pszichológiai diszkomfortban, hangulati maximalizálásban vagy minimalizálásban, és a mindennapi élet transzferenciáiban nyilvánulnak meg (Erskine, 2010).

Ezek a tudattalan kapcsolati mintázatok, sémák, vagy élettervek befolyásolják a reakcióinkat és elvárásainkat, amelyek meghatározzák világunkat, azt, hogy milyen emberek vagyunk, de a másokkal folytatott interperszonális kapcsolatok minőségét is (Erskine, 2010).

Eric Berne, a tranzakcióanalízis elméletének kidolgozásakor a korábban említett tudattalan mintázatok, sémák, archaikus lenyomatok összességét sorskönyvnek nevezi (Erskine, 2010).

Berne eredetileg „extenzív tudattalan élettervnek” (Berne, 1961 p. 23. idézi Erskine, 2010, p. 2.) definiálja a fogalmat, amely „a korai gyermekkori drámákat” tükrözi.

Ezek a „gyermekkori reakciók és tapasztalatok eredői, vagy pontosabban adaptációi”. (Berne, 1961, p. 116. idézi Erskine, 2010, p. 2.)

Később úgy fogalmaz (Berne, 1972, p. 442, idézi Erskine, 2010, p. 2.), „a sorskönyv egy gyermekkorban kialakított, szülők által megerősített, a későbbi események által igazolt és az egyén választásaiban megjelenő, nem tudatos életterv.”

Fritz Perls, a Gestalt terápia jeles képviselője szintén „élet-forgatókönyvnek” (life script) nevezi ezeket az önmegerősítő, repetitív konklúziókat és mintázatokat, melyek az élet korai szakaszában alakulnak ki és az „élettervben” érhetők tetten (Erskine, 2010).

Alfred Adler „életstílusként” (life style) utal az említett mintázatokra, sémákra.

Sigmund Freud a „ismétlési kényszer” (repetition compulsion) kifejezést használja a jelenség leírására (Erskine, 2010).

Kortárs pszichoanalitikusok a fejlődési értelemben előre megformált mintázatokat „tudattalan fantáziának” (unconscious fantasy), illetve „sémáknak” nevezik (Erskine, 2010).

Az általános pszichológiai irodalom ezeket a sémákat, tudattalan terveket, sorskönyveket „kognitív struktúráknak” írja le, amelyek az egyén szerveződésén keresztül annak hiedelmeinek, gondolatainak, attitüdjeinek és elvárásainak összességét tükrözik (Lewin, 1951, idézi Erskine, 2010, p. 3.)

Stewart és Joines (1987) az alábbi pontokban foglalták össze a sorskönyvelmélet legfontosabb jellemzőit (idézi Tudor, 2001, p. 25.):

  • a sorskönyv egy specifikus életterv – és ez a specificitása adja az alapját a TA sorskönyvelméletnek
  • a sorskönyv egy végeredmény felé halad – ez általában egy végső/záró jelenetben fejeződik ki
  • a sorskönyvről döntünk – így egyben újradöntünk
  • a sorskönyvet a szülők (vagy szülőfigurák) erősítik meg – ezeket a hatásokat a sorskönyvmátrix eszközeivel lehet elemezni (Steiner, 1966)
  • a sorskönyv nem tudatos – Berne úgy fogalmaz: pre-tudatos
  • a „realitás” újradefiniálódik azért, hogy igazolja a sorskönyvet – pl. az egyén a saját referenciatartományában interpretálja a valóságot.

A sorskönyelmélettel kapcsolatos további kutatások – főként konstruktivista – eredményei szerint a sorskönyv kulturális meghatározottságú (White and White, 1975), ko-kreált (Cornell, 1988), és az egyén számos sorskönyvvel rendelkezik (Allen and Allen, 1995) (idézi Tudor, 2001, p. 25.).

5. A TA pszichoterápia célja: sorskönyv-gyógyítás

A pszichoterápia célja, hogy a „sorskönyvet gyógyítsa”.

A pszichoterápiának ötvöznie kell a pszichoterápia affektív, viselkedéses, kognitív és fiziológiai dimenzióit, hogy a tudattalan tartalmak felszínre kerüljenek és ezáltal orvosolhatók legyenek (Erskine, 2010).

Berne szerint a sorskönyvet három erő állíthatja le (Járó, 2011):

  1. Nagy horderejű események: háborúk, éhínségek, járványok.

2.Nagy jelentőségű emberi kapcsolatok, szerelmek, barátságok, ide tartozik a pszichoterápia is.

  1. A személynek saját autonóm elhatározásból történő újradöntése. (Ez olyan személyek esetében történhet meg, akiknek sorskönyve bizonyos mértékig teret enged az autonóm döntéseknek.)

Általánosságban beszélve a TA terápia célja az autonómia elérése (Tudor & Hobbes, 2007). A TA terapeuta tudatában van, hogy az autonómiának három dimenziója van: tudatosság, spontaneitás és intimitás (Tudor & Hobbes, 2007). A tudatosság az, amikor az egyén el tudja különíteni az énállapotokat.

A tudatos ember mind tapasztalatilag, mind kognitívan tisztában van vele, hogy regresszív élményei a Gyermek énállapothoz köthetők, az introjektált élmények a Szülő énállapothoz, és tudja, hogy a Felnőtt énállapot részeit azok az élmények képzik, amelyek az itt és mostban történnek (Tudor & Hobbes, 2007).

A tudatosság tehát az énismeret, öntudat. A tudatosság azt jelenti, hogy képesek vagyunk a valóságot az itt-és-most-ban megélni, közvetlenül az érzékeinkre hagyatkozva, előfeltevések és értelmezés nélkül. A spontaneitás, az autonómia második összetevőjének lényege, hogy az egyén, növekvő tudatosságának következtében, szabadon váltogathatja énállapotait.

A spontaneitás tehát az, amikor képesek vagyunk tetszésünk szerint választani az elvileg lehetséges érzések, gondolatok és viselkedésmódok közül, és szabadon választjuk meg azt is, hogy az adott pillanatban melyik énállapotba helyezkedünk.

Az intimitás azt jelenti, hogy kommunikációs partnerünkkel nyílt, hátsó célok és titkos üzenetek nélküli tranzakciókat váltunk, őszintén és cenzúrázatlanul kifejezve érzéseinket és szükségleteinket (Tudor & Hobbes, 2007).

A sorskönyv gyógyítása az elemzésére kialakított számos eredeti módszer révén az egyén autonómiájának elérését veszi célba, hogy kiszabadulhasson sorskönyvének rabságából (Járó, 2011).

Tranzakcióanalízis – TA irányzatok

Klasszikus iskola

A TA klasszikus iskolája képviseli a TA eredeti verzióját, úgy, ahogy azt Eric Berne és a san franciscoi szeminárium kidolgozta.

A szeminárium tagjai: Claude Steiner, Steve Karpman, Jack Dusay, Muriel James, Fanita English és Franklin Ernst.

A TA úttörő csoportja különös hangsúlyt fektetett az olyan fogalmak kifejlesztésére, amelyeket könnyű volt megragadni, mégis komplex emberi viselkedéseket és belső folyamatokat írtak le (Widdowson, 2009). Szintén nagy hangsúlyt fektettek a diagram koncepciókra (Widdowson, 2009).

A TA klasszikus megközelítése erőteljesen hangsúlyozza a páciens közvetlen megfigyelésének fontosságát a pszichoterápiában (Widdowson, 2009).

A klasszikus TA terapeuták az intuíciójukat is használják a diagnózishoz.

A megfigyelést és az intuíciót kombinálták az elmélettel és a világos terápiás alapokkal.

Berne-t továbbá a humor terápiás használata is érdekelte, amely mint eszköz a Felnőtt énállapotot hozza elő a páciensből, hogy újraértékeljen egy szituációt vagy egy hiedelmet (Widdowson, 2009).

A terápia strukturális analízis, játszmaelemzés és sorskönyvelemzés sorozatából áll.

A terápia kezdeti célja, hogy a Felnőtt énállapotot „fertőtlenítsék” és azonosítsák a páciens különböző gondolatainak, érzelmeinek, hiedelmeinek strukturális eredetét (Widdowson, 2009).

Hasonlóan a Gestalt terápiához, a TA klasszikus iskolája is azt vizsgálja, hogy a páciens énállapotai és sorskönyve hogy nyilvánulnak meg az itt és mostban.

A 3P (protection, permission, potency) a TA klasszikus megközelítésének alapelemei (Widdowson, 2009). (megj. protection, permission, potency - védelem, engedély, potencia)

A terapeutának folyamatosan ellenőriznie kell saját munkáját annak érdekében, hogy elégséges védelmet, hozzájárulási lehetőséget és hatalmat biztosítson a páciens számára ahhoz, hogy az elköteleződjön a terápiás munka irányában. Ez elengedhetetlen annak érdekében, hogy megtörténhessen a sorskönyv-gyógyítás (Widdowson, 2009).

 

A klasszikus iskola nyomdokaiban számos TA elméletet továbbfejlesztő irányzat, illetve iskola alakult ki, ebből négyet mutatunk be.

Újradöntési Iskola (Redecision school)

Robert Goulding és Mary Goulding, akik tagjai voltak Berne san franciscoi szemináriumi csoportjának, az 1970-es évek második felétől lépnek fel a TA radikális újítóiként (Járó, 2011).

Ők a sorskönyvet nem egyszerűen szülői hatások termékének tekintették, hanem a gyermek saját korai döntéseit tartották meghatározónak.

Berne szerint egy „új életről való döntést” (újradöntést) a Felnőtt énállapotban kell meghozni,

ezzel szemben az Újradöntési Iskola azt vallja, hogy mivel a sorskönyvről gyermekkorunkban, Gyermek énállapotunkban döntünk, ezért az újradöntést is abban kell meghoznunk (Widdowson, 2009). Terápiás módszereiket tehát ez irányban fejlesztették tovább.

Munkájuk során gyakran találkoztak azzal, hogy a páciens egyfajta mágikus és önvédelmi gondolkodással rendelkezik, Gyermeki énállapotukban hozott döntéseiket nem változtatják meg addig, amíg valaki más (általában a szülő) nem változik meg (Widdowson, 2009). Tipikus Bosszúálló Gyermek énállapotbeli reakció például az „addig beteg maradok, amíg bocsánatot nem kérsz” esete (Widdowson, 2009).

Ezek kiküszöbölésére dolgoztak ki technikákat, mivel ezek a mélyen rögzült hiedelmek jelentik a legnagyobb akadályokat a páciens terápiája során.

Az Újradöntési iskola gyógyítói munkájuk során a Gyermek énállapoton belüli zsákutcák feloldására, a Szabad Gyermeki energiák felszabadítására koncentrálnak (Járó, 2011).

Kritika: a Gouldings terápiamodellt maratoni felállításban fejlesztették ki, aminek következtében a páciensek intenzív, hosszú terápián vesznek részt (Widdowson, 2009). A maratoni terápiás forma intenzív atmoszférája gyors és mély változásokat eredményez a résztvevőkben. Ez a forma azonban nem megfelelő az egyéni magánpraxisban folytatott terápiás kezelések esetében. Az újradöntés-terápia technikái gyakran drammatikusak és mélyrehatóak, így komoly katarzist élhet meg a kezelt egyén. Ez nagyon csábító, mivel a terapeuta azt gondolhatja, hogy a katarzis maga az igazi változás. Azonban elképzelhető, hogy többnyire arról van szó, hogy a páciensek valóban „keresztül mennek ezen az intenzív érzelmi állapoton” és meghoznak néhány újradöntés-részletet, ugyanakkor valódi személyiségváltozás nem megy végbe (Widdowson, 2009).

Újraszülősítési iskola

Az Újraszülősítési, vagy más néven Kathexis iskola fő képviselője Jacqui Schiff, aki szintén tagja volt Berne szemináriumainak.

Új terápiaelméletének lényege, hogy „megengedi” a páciensnek a visszatérést a Gyermek énállapotba és azt, hogy ezen keresztül új Szülő énállapotokat dolgozzon ki magának (Widdowson, 2009).

Ez az iskola úgy véli, hogy a pszichopatológia természete kétoldalú: a problémák 1. fejlődési deficitekből / rendellenességekből alakulnak ki és / vagy 2. egy defektív vagy patologikus Szülő énállapot meglétéből (Widdowson, 2009).

Módszereiket úgy fejlesztették ki, hogy mind a Gyermek énállapotban megjelenő fejlődési deficitre, mind a szisztematikusan érzelmi energiát nem hordozó Szülő énállapotra megoldást nyújtson.

Cél, hogy az egyén egy új, pozitív Szülő énállapotot reintrojektáljon (Widdowson, 2009).

Schiffék nem alkalmaztak gyógyszeres terápiát, csak pszichoterápiát, illetve reaktív környezetet teremtettek, amelyben a kliensnek lehetősége volt saját problémáiról gondolkodni és azokra reflektálni (Widdowson, 2009).

A pszichoterápia a Gyermek énállapotban működő mágikus Szülőiben halmozódó feszültség csökkentésére, az ún. detektálásra irányul. Törekvése az itt koncentrálódó energia átirányítása a terápia során kiépülő új Szülői tartományba (Járó, 2011).

Kritika: a tiszta gondolkodásra és a „válj Felnőtté” társadalmi szintjére helyezett hangsúlyok ellenére a Kathexis iskola által kínált környezet pszichológiai szinten inkább felhívás volt a „maradj a Gyermek énállapotban”-ra. A Kathexis programban résztvevők azt állították, óriási nyomás volt az egyéneken, hogy visszafejlődjenek (regress) egyfajta gyermeki állapotba. Ez a látszólagos ellentmondás sok páciens számára zavarónak bizonyult (Widdowson, 2009).

Radikális Pszichiátria (RP)

A Claude Steiner és Hogie Wyckoff nevével fémjelzett irányzatra erőteljes hatással volt Karl Marx, Wilhelm Reich és R. D. Laing munkássága, amelyet a TA elmélettel, azon belül főként annak a tranzakcióelemzéssel, az elnyomás és a felszabadítás interperszonális mechanizmussal foglalkozó részeivel kombináltak (Widdowson, 2009).

Ahogy Steiner fogalmaz (idézi Widdowson, 2009, p. 29): „A RP az emberi érzelmi zavar elmélete és az annak kezelésére kifejlesztett módszerek összessége.”

A RP központi elve, hogy a pszichiátriai problémák az elidegenedés manifesztációi, amelyek az elszigetelt egyén félreértelmezett (misztifikált) elnyomásérzetéből erednek (Widdowson, 2009). Az elnyomó társadalmi struktúrák és a rejtélyes mítoszok előmozdítják az érzelmi izolációt. Az elidegenedés képlete (Widdowson, 2009):

  • Elidegenedés = Elnyomás + Misztifikáció + Izoláció

A RP szerint az elszigetelődés feloldása kapcsolatépítésen keresztül valósítható meg, ezen kívül tudatosságra van szükség, hogy az elnyomás misztifikációja megszűnjön. A cselekvés az elszigetelődés ellen való küzdelemhez fontos (Widdowson, 2009). A RP által kidolgozott képlet (Widdowson, 2009):

  • Hatalom a világban = Kapcsolat + Tudatosság + Cselekedet (Akció)

A RP ellenzi a pszichoterápia medikalizációját, a pszichiátriai zsargon használatát, a diagnosztikai címkézést, mert ezek az elnyomásnak és az elidegenítésnek a példái, amelyek az elszigetelődött egyént érzelmi szinten tovább nyomasztják (Widdowson, 2009).

A RP fő terápiás módszere a csoportterápia.

A faji, nemi, homofób, korra vonatkozó, társadalmi osztályra vonatkozó előítéletekből eredő hatalmi harcok demisztifikációja szükséges az elnyomásérzés feloldásához, ez csoportterápia keretein belül valósítható meg a leginkább (Widdowson, 2009).

Az egalitárius és kooperatív kapcsolatok kiépítése a csoporttagok között alapvető fontosságú.

A kölcsönösen támogató környezetben a csoporttagok bátorítva érzik magukat, hogy nézzenek szembe és vessék el Kritikus Szülői énállapotukat és sorskönyvüket (Widdowson, 2009).

Kritika: a RP koncepcióját széles körben alkalmazták, részben a feminizmus befolyásának növekedésének következtében.

Egy olyan tudatos irányzatot jelenít meg, amely orvosi és pszichiátriai közegben – szélesebb társadalmi kezdeményezésekkel egyetemben – az egyenlőséget képviseli (Widdowson, 2009). Emiatt a RP néhány elve mára már idejétmúltnak tekinthető: kulturális, illetve történeti értelemben leginkább az 1960-as évekbeli radikális társadalmi folyamatokhoz köthető. A RP-t továbbá gyakran éri az a kritika, hogy túlságosan elméleti irányzat és nem kínál könnyen, illetve egyértelműen alkalmazható pszichoterápiás technikákat (Widdowson, 2009).

Integratív tranzakcióanalízis (ITA)

Az Integratív TA, mely Richard Erskine, Rebecca Trautmann és Janet Moursund nevéhez fűződik, a szelf-pszichológia, a Gestalt és a személyközpontú terápiás irányzatok integratív megközelítése (Widdowson, 2009).

A többi TA megközelítéshez hasonlóan az ITA szerint a kötődésre és kapcsolatra való igény alapvető emberi szükséglet.

Az érzelemgazdag kapcsolatok hiánya, a kapcsolati érintkezés megszakadása, illetve kapcsolati traumák a pszichopatológia fő forrásai (Widdowson, 2009).

A kapcsolatok (kapcsolati problémaként) a fájdalom elsődleges forrásának tekinthetők, ugyanakkor azok (főként a terápiás kapcsolatok) egyben a változás és a gyógyulás alapvető eszközei is (Widdowson, 2009).

A terapeuta próbál érzelemmel teli (contactful) kapcsolatot kiépíteni a pácienssel, amely biztonságos környezet biztosít neki, így abban megnövekedhet tudatossága.

Berne a Gyermek és a Szülő énállapotokat fixált énállapotoknak jellemzi (Widdowson, 2009). Erskine ezt a nézetet megtartja és úgy véli, a változás folyamatában az egyénnek meg kell küzdenie azzal a traumával, amely kiváltotta a fixációt és ezt az élményt integrálnia kell a Felnőtt énállapotba (Widdowson, 2009).

Az ITA elismeri, hogy az emberek alapvetően kapcsolatkeresők és egymástól függenek egész életük során.

Mind a belső, mind a külső kapcsolatok esszenciális részei az egészséges emberi működésnek. Az ITA érzékeny és empatikus terápiája az érdeklődés (enquiry), a ráhangolódás (attunement) és a bevonódás (involvement) módszerein alapszik.

Kritika: az ITA-val szembeni fő kritika, hogy az regresszív technikái miatt, egy infantilizáló megközelítésnek tekinthető. Bár az ITA a TA énállapot- és sorskönyvelméletein alapul, kritikusai szerint túlságosan eltér a TA elmélettől és gyakorlattól.

Konklúzió

Napjainkra egyre hatékonyabban érvényesül az a szemléletváltás, amely a pszichológiában a pozitív erőforrások kibontakoztatásának lehetőségét látja (pozitív pszichológia).

A pszichológia eszköz az élet minőségének javítására, a testi és lelki egészség megőrzésére, a fejlődésre.

A „depatologizált” pszichológia egy jelentős fordulat, szemléleti nyitás, paradigmaváltás.

Ez volt Eric Berne egyik nagy álma, melyet úgy fogalmazott meg: a „pszichológia mindenkié” (Járó, 2011).

Az eredeti és újszerű abban, amivel Eric Berne és iskolája gazdagította a pszichoterápiát főként az, hogy a figyelmet a szocializáció korai negatív hatásainak kialakulásában az emberek közötti rejtett tranzakciókra irányította.

Felfedezései és módszerei közel sem csak a rendelőben, mint a pszichológiai gyógyítás eszközei alkalmazhatók,

hanem hatékonyabbá tehetik az emberek közötti kommunikációt (Járó, 2011).

Eric Berne két főműve – az Emberi játszmák és a Sorskönyv – szerves egységet alkot.

Berne munkásságát tanítványa, Richard Erskine így jellemezte: „Berne mindössze 15 év alatt létrehozott életművét a következő nemzedékek számára mint továbbfejlesztésre felszólító kihívást hagyta hátra, kidolgozta az elmélet legfontosabb fogalmait, megújította a pszichoterápiát, s általában a kultúrára is jelentős hatást tudott gyakorolni.

A játszma, a sorskönyv, az énállapotok, a szerződés fogalmai helyet kaptak a pszichoterápia közös szótárában, munkái visszhangra találtak szakmai és népszerű közleményekben egyaránt, de számos ponton a mű befejezetlen maradt” (Erskine, 1988, idézi Járó, 2011, p. 23.)

Berne Emberi játszmák című könyvének sikerét követően a TA átlépte az Amerikai Egyesült Államok határait.

A TA iránti érdeklődés hirtelen megélénkülésének következtében számos TA-intézmény alakult.

1965-ben Berne és munkatársai megalapították a Nemzetközi Tranzakcióanalitikus Egyesületet (ITAA). A TA nemzetközi szakmai közönség azóta is stabil szervezeti keretekkel, nemzetközi és nemzeti társaságokkal, képzési és vizsgarendszerrel, kiképzőközpontokkal rendelkezik.

Az évtizedek folyamán a TA szellemiségének elkötelezett szakemberek sora merített a mester tanításaiból inspirációt ahhoz, hogy önálló fejlesztésekkel gazdagítsa a TA érdekes elgondolásait és speciális eszköztárát (Járó, 2011).

Jegyzetek

  1. Az elismerés egysége a sztrók, amit a TA irodalmának korábbi magyar fordításaiban simogatásnak neveztek. Utóbbi kifejezés azért problematikus, mert a magyar „simogatás” szónak óhatatlanul pozitív konnotációja van, márpedig a másik ember létét nem csak pozitív módon lehet elismerni. A sztrók lehet pozitív vagy negatív, továbbá lehet feltétel nélküli, amikor a másik személy létének egészére reagálunk, illetve feltételes, amikor a másik személy egy konkrét megnyilvánulására reagálunk (Járó, 2011).

Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Tranzakci%C3%B3anal%C3%ADzis

 

 

 

Mi a TA?

A tranzakcióanalizis szociálpszichológia, melyet Eric Berne (1910-1970), amerikai pszichiáter és munkatársai alakítottak ki a múlt század ötvenes éveitől kezdődően. Az elmélet a változást segítő pszichoterápiás gyakorlatból a pszichoanalízis társas kiterjesztéseként jött létre. Magában foglal egy kommunikációs elméletet; a lelki fejlődésre és működési zavarokra vonatkozó teoretikus elgondolásokat; valamint a rendszerek és szervezetek elemzésére is alkalmas módszereket. Az alapító halála óta eltelt négy és fél évtizedben a TA elmélete széleskörű fejlődésen ment át, s módszereit mára egyaránt sikerrel alkalmazzák a pszichoterápia, a tanácsadás, a nevelés és a szervezetfejlesztés területén, a kutatásokban pedig egyre több kontextusban igazolják hatékonyságát.

A TA a személyiség kialakulását, felépítését, valamint a viselkedés zavarait, továbbá ezek megváltozását az énállapot-modell alkalmazásával, az emberek közötti érintkezést, az érzelem- és információcserét pedig az ún. tranzakciók alapján elemzi és magyarázza. A sorskönyv-elemzés az élettörténet, a korai szülői és kulturális programozás meghatározó mozzanatait tárja fel a rossz beidegződések újraprogramozása céljával.

Az iskolát létrehozó Eric Berne meghatározása a tranzakcióanalízisről így hangzott: „A tranzakciónalízis személyiségelmélet és a pszichoterápiának olyan klinikai módszere, amelynek alapja minden olyan tranzakció elemzése, amely két vagy több ember között speciálisan meghatározott énállapotaik bázisán alakul ki. Nem tekinthető tranzakcióanalízisnek egyetlen olyan rendszer vagy megközelítés sem, amely nem a tranzakciók speciális énállapotokhoz kötött szigorú elemzésére épül.” (Idézi Claude Steiner)

A TA-nak a Berne-i definíció szerinti kulcsa tehát az énállapotok és tranzakciók elemzésére alapozott gondolkodás, amelyhez szervesen hozzátartozik a TA filozófiájára és értékeire épülő szemlélet, illetve munkamód.

A TA-filozófia és emberkép három alapvető elgondolás köré szerveződik, miszerint

az emberekkel minden rendben van, mindenki oké;

mindenki, aki értelmileg ép, képes a gondolkodásra, ebből következően

az ember önmaga határozza meg végzetét, felelős a döntéseiért, s azokat megváltoztathatja.

Erre az emberképre épül a TA-gyakorlat két alapelve: a szerződéses módszer és a nyílt kommunikáció. A tranzakcióanalízis alkalmazásának fő célja, s egyben a TA fő értéke az autonómia, amely három képesség – a tudatosság, az intimitás és a spontaneitás – működésének eredményeként fejlődik ki.

A TA mint iskola öndefiníciójának fontos összetevője, hogy befogadó, integratív szemléletként jellemzi magát. Ez vonatkozik az alkalmazási területeken megjelenő fejlemények követésére, az új eljárások és módszerek tanulmányozására. De a nyitottság tágabban is megnyilvánul a világ társadalmi, szociális vagy művelődési történéseire való élénk odafigyelésben.

Forrás: http://www.hata.hu/tranzakcioanalizis/mi-a-tranzakcioanalizis

 

 

 

TA

 

E kétbetűs rövidítés az Eric Berne kanadai származású, amerikai pszichiáter által megalkotott, tranzakcióanalízis nevű személyiség- és pszichoterápiás elméletet, illetve az ezen alapuló terápiás módszert jelöli.

Más pszichológiai elméletekhez és terápiás iskolákhoz képest a TA roppant gazdag saját szakszókincset alakított ki magának. E terminológia hétköznapi, olykor bohókás kifejezésekből áll, amelyek azonban mélyen átgondolt fogalmakra utalnak. Ha viszonylag gyors, mégis a lényegre irányuló bepillantást szeretnénk nyerni a TA világába, valószínűleg az egyik leghatékonyabb módszer a legfontosabb szakkifejezések kislexikonszerű gyűjteményének áttanulmányozása.

 

ÉnállapotokÉnállapot

A TA kulcsfogalma. Számos más személyiségpszichológiai elmélethez hasonlóan a TA is úgy gondolja, hogy az ember működésmódja nem írható le egyféleképpen. A gondolkodás, érzés és viselkedés módja az adott személyen belül bizonyos ismétlődő mintázatokat követ – ezeket a mintázatokat nevezzük énállapotoknak. A TA három fő énállapotot különít el, s ezeket a nagy kezdőbetűvel írt Szülői, Felnőtt és Gyermeki elnevezésekkel, illetve ezek kezdőbetűivel (Sz–F–Gy) jelöli. A TA – mára klasszikussá vált módon – az emberi személy egészét három, egymásra helyezett körrel ábrázolja; a körök az egyes énállapotokat jelképezik, fentről lefelé az imént említett sorrendben.

Az ember viszonylag hosszú ideig képes megmaradni egy énállapotban, de akár pár másodpercen belül is többször átválthat egyikből a másikba. Egy konkrét személy pillanatnyi énállapotának felismeréséhez a személy egész viselkedésének (szavainak, hanglejtésének, mozdulatainak, testhelyzetének és mimikájának) pontos megfigyelése szükséges.

Vissza a tartalomhoz



Szülői

Szülői énállapotunkban azokat a mondatokat ismételjük meg, amelyeket gyermekkorunkban rendszeresen hallottunk saját szüleinktől (vagy a szülőkhöz hasonló helyzetben lévő személyektől). A szülői tevékenység két fő területre osztható: a szülők egyfelől kereteket szabnak gyermekük viselkedésének, megtanítva neki, hogy mit szabad, mit nem szabad, másfelől gondoskodnak róla: táplálják és simogatják (testben és lélekben). Ennek megfelelően a Szülőin belül megkülönböztetünk két funkciót: az Irányító-Szabályozó Szülői (ISz), illetve a Gondoskodó Szülői (GSz) énállapotot. Ha Szülőiben vagyunk, beszédünkben dominálnak az utasítások, tilalmak, erkölcsi minősítések, szidások, dicséretek, illemszabályok, általános igazságok, életbölcsességek, intések, figyelmeztetések.

Vissza a tartalomhoz



Felnőtt

A Felnőtt egy precízen működő információ-feldolgozó gép. Ha Felnőtt énállapotunkban vagyunk, nem azzal foglalkozunk, ami volt, vagy ami kellene hogy legyen, hanem azzal, ami itt és most van. Az adott helyzetet előfeltevések és érzelmi bevonódások nélkül észleljük, begyűjtünk róla minden információt, s ezek ismeretében hozzuk meg a legjobb döntést. Felnőttben nem sértünk meg senkit és mi sem sértődünk meg: tudatosan és hatékonyan oldjuk meg a problémákat és hajtjuk végre a feladatokat, fölmérve a valós lehetőségeket és kockázatokat. Felnőtt tudatosságunk tesz képessé arra, hogy autóvezetés közben megfelelően reagáljunk a többi autós és a gyalogosok viselkedésére, beleértve a váratlan helyzetek kezelését is, és Felnőtt énállapotban tudjuk felmérni azt is, hogy személyes szimpátiánktól vagy antipátiánktól függetlenül kivel érdemes jóban lennünk vagy kit érdemes elkerülnünk céljaink elérése érdekében.

Vissza a tartalomhoz


Énállapotok funkciói
Gyermeki

Gyermeki énállapotunkban olyan gondolatokat, érzéseket és magatartásmintákat ismétlünk meg, amelyeket hajdan, saját gyerekkorunkban gondoltunk, éreztünk és produkáltunk. A gyermek létezése alapvetően kétféle lehet: vagy alkalmazkodik a szülei által felállított keretekhez, vagy teljes szabadsággal teszi azt, amihez épp kedve van. A Gyermekiben ennek megfelelően megkülönböztetjük az Alkalmazkodó Gyermeki (AGy), illetve a Szabad Gyermeki (SzGy) énállapotot. Amikor felnőtt korunkban a járdáról való lelépés előtt körülnézünk, vagy a pincérnek azt mondjuk, hogy „legyen szíves”, Alkalmazkodó Gyermekiben vagyunk. Amikor önfeledten játszunk, éneklünk a zuhany alatt, vagy átadjuk magunkat a szeretkezés élményének, Szabad Gyermekiben vagyunk. A TA irodalmában találkozhatunk a Lázadó Gyermeki kifejezéssel is. Mivel azonban a gyermek lázadása ugyanúgy a szülők által megszabott keretekre adott válasz, mint a keretek elfogadása (csak épp negatív előjellel, tagadólag), valójában a Lázadó Gyermeki is az Alkalmazkodó Gyermeki egyik megnyilvánulásának tekinthető.

Vissza a tartalomhoz



Tranzakció

Kiegészítő tranzakcióTranzakciónak nevezzük a kommunikáció egységét. Egy tranzakció két személy kommunikációjában egy (verbális vagy nem verbális) ingerből, valamint egy erre adott válaszból áll. Az énállapot-diagramon a tranzakciót a két személyt ábrázoló 3-3 kör közötti balról jobbra, illetve jobbról balra irányuló nyíllal jelöljük. Ha te és én kommunikálunk, és én teszem meg a kezdő lépést, az inger azon énállapotomból indul ki, amelyikben a megszólalás pillanatában épp tartózkodom (a diagram bal oldalán itt a nyíl kiindulópontja), és a te egyik énállapotodat célzom meg vele (a diagram jobb oldalán ide mutat a nyíl hegye). A te erre adott válaszod kétféle lehet: vagy a megcélzott énállapotból indítod, és oda célzol vele, ahonnan én indítottam az ingert – vagy nem. (Az ábrázolás módja ugyanaz.) Első esetben az ábrán látható nyilak párhuzamosak lesznek, ekkor kiegészítő tranzakcióról beszélünk. A második esetben a nyilak (többnyire) keresztezik egymást: ez a keresztezett tranzakció esete.

A TA szerint a kommunikáció első szabálya így szól: „Egészen addig, amíg a tranzakciók kiegészítőek maradnak, a kommunikáció a végtelenségig folytatódhat.” A kommunikáció második szabálya pedig ezt mondja ki: „Ha egy tranzakció keresztezett, a kommunikáció megtörik, és mindaddig nem folytatható, amíg a felek egyike – vagy mindkettő – énállapotot nem vált.”

A tranzakció lehet nyílt vagy rejtett. Utóbbi esetben az inger és a válasz nem egy-egy, hanem két-két üzenetet hordoz. Az egyik üzenet társadalmi szintű (ez többnyire F-F), a másik pszichológiai szintű (általában Sz-Gy vagy Gy-Sz irányú). A kommunikáció harmadik szabálya szerint „a rejtett tranzakció viselkedésbeli kimenetelét nem a társadalmi, hanem a pszichológiai szint határozza meg”.

Vissza a tartalomhoz



Sztrók

Az ember azáltal tud csak emberként létezni, hogy embertársaitól időről időre visszajelzést kap létezésére vonatkozóan. Ezt a jelenséget ingeréhségnek nevezzük. A másik létezésének elismerése történhet szóban vagy gesztusban. Az elismerés egysége a sztrók, amit a TA irodalmának korábbi magyar fordításaiban simogatásnak neveztek. Utóbbi kifejezés azért problematikus, mert a magyar „simogatás” szónak óhatatlanul pozitív konnotációja van, márpedig a másik ember létét nemcsak pozitív módon lehet elismerni. A sztrók lehet pozitív vagy negatív, továbbá lehet feltétel nélküli, amikor a másik személy létének egészére reagálunk, illetve feltételes, amikor a másik személy egy konkrét megnyilvánulására reagálunk. Nézzünk egy-egy példát az egyes sztrók-fajtákra! Pozitív feltétel nélküli: „De örülök, hogy találkoztunk!” Pozitív feltételes: „Tök jó az új frizurád.” Negatív feltétel nélküli: „Utállak.” Negatív feltételes: „Hülyén áll a nyakkendőd.”

Az emberi találkozások leírhatók a kölcsönösen adott sztrókok mennyiségével. A „Helló! – Szia!” párbeszédben a felek 1-1 sztrókot adtak egymásnak. Ha a párbeszéd így hangzik: „Helló! – Szia! – Mi a helyzet? – Semmi különös. – Jó lenne dumálnunk valamikor. – Aha, majd hívjuk egymást. – Szevasz. – Csao.” – akkor 3-3 sztrók cserélt gazdát. Az egyes kapcsolatokra jellemző, hogy a felek szokásosan hány sztrókot váltanak, és az ettől bármilyen irányba történő eltérés komoly zavart, adott esetben konfliktust eredményezhet.

A sztrók jó érzéssel tölt el, de csak bizonyos ideig. Ezért igényünk van arra, hogy minél több őszinte, pozitív (és lehetőleg feltétel nélküli) sztrókot zsebeljünk be – akár környezetünk manipulálása árán is. (Azt a jelenséget, amikor valaki őszintétlenül adogat pozitív sztrókokat, a habcsókdobálás szakkifejezéssel illetjük.) Ugyanakkor ha választásra kényszerülünk a negatív sztrókok és a sztrókok teljes hiánya között, az ingeréhség miatt az előbbit fogjuk választani.

Vissza a tartalomhoz



Időstrukturálás

Az embereknek szükségük van arra, hogy az együtt töltött időt valamilyen módon strukturálják. Erre az alábbi hatféle lehetőségük van:

  • Visszavonulás. Aki ezt választja, az kivonja magát a társas szituációból, és nem lép tranzakcióba a többiekkel.
  • Rítus. Bejáratott, előre programozott módon történő sztrókok sorozata. Rövid és kézenfekvő példája a köszönés és a bemutatkozás. Hosszabb példája a mindig pontosan ugyanolyan módon ismétlődő és ugyanannyi ideig tartó találkozás a szomszéddal (kitérve egy-egy mondattal az időjárásra és kettő-kettővel az emelkedő árakra).
  • Időtöltés. Ez jobbára csevegést jelent. Témájától, illetve a résztvevők énállapotától függően számtalan fajtája van, s Eric Berne ezeknek olyan hangzatos neveket adott, mint Szülői munkaközösség, Pszichiátria, Konyhaművészet, Autómárkák, Járt-e már (Afrikában, Kínában stb.), Ki győzött (a tegnapi meccsen), Másnap reggel (az ivászat után), Mi lett (a jó öreg Joe-val), Hát nem borzasztó stb. Szemben a rítusokkal, az időtöltések lehetnek egy társaság számára egész estét – mi több, egész életet – kitöltő programok.
  • Aktivitás. Ebben az esetben a felek valamilyen cél elérése érdekében, Felnőtt énállapotban kommunikálnak, valamint tényleges tevékenységet végeznek. A hatékony munkavégzés az esetek túlnyomó részében ide tartozik.
  • Játszma. Berne definíciója szerint: „A játszma kiegészítő, rejtett tranzakciók folyamatos sorozata, amely pontosan meghatározott, előre látható kimenetel felé halad.” A játszmaelemzés a TA egyik fő területe, ezért alább bővebben lesz még szó róla.
  • Intimitás. Az idő ezen strukturálásában a felek nyíltan, hátsó célok és titkos üzenetek nélkül kommunikálnak egymással, őszintén kifejezve érzéseiket és szükségleteiket. Az autonómia (lásd alább) egyik ismérve.

Vissza a tartalomhoz


Életpozíció

Az életpozíció egy gyermekkorban kialakult alapvető meggyőződés önmagunkról, illetve a minket körülvevő világról. A „minket körülvevő világ” jelenthet bármit, kezdve a velem interakcióban lévő konkrét embertől az emberiségen át a kozmosz berendezkedéséig, s akármelyik jelentésére gondolunk is, ebben az összefüggésben az egyes szám második személyt használjuk, és azt mondjuk: „te”. A meggyőződés mindkét irányban alapvetően kétféle lehet: „OK” vagy „nem OK”. Ennek megfelelően négy életpozíció lehetséges:

  • Én OK vagyok, te OK vagy. (É+T+; egészséges pozíció)
  • Én OK vagyok, te nem vagy OK. (É+T–; paranoid pozíció)
  • Én nem vagyok OK, te OK vagy. (É–T+; depresszív pozíció)
  • Én nem vagyok OK, te nem vagy OK. (É–T–; fölöslegesség pozíció)

Az, hogy valaki (akár én, akár te) OK, nem azt jelenti, hogy tökéletes, hiba nélkül való, nincs hová fejlődnie, hanem azt, hogy „alapvetően rendben van”. Életünk különböző helyzeteiben a négy lehetséges pozíció bármelyikébe helyezkedhetünk (és hasonló helyzetekben, pl. munkahelyen, otthon, konfliktusban stb. nagy valószínűséggel ugyanabba a pozícióba helyezkedünk), ugyanakkor legtöbbünknek van egy jellemző életpozíciója.

Vissza a tartalomhoz



Sorskönyv

A sorskönyvelemzés – a játszmaelemzés mellett – a TA másik fő területe. A sorskönyv szó angol eredetije: script. E kifejezés a számítástechnikában parancssort, programot jelent: olyan utasítást vagy utasítássorozatot, amelynek futtatása mindig egy bizonyos eredménnyel jár. A sorskönyv egy önmagunkban hordott, előre megírt program, amely bizonyos körülmények között (elsősorban stresszhelyzetben, illetve a gyerekkort idéző helyzetekben) automatikusan lefut, megerősítve önmagát és továbblökve minket életünk útján annak előre megírt beteljesedése felé.

Szabatos definícióval a sorskönyv egy gyermekkorban kialakított, szülők által megerősített, a későbbi események által igazolt és az egyén választásaiban megjelenő, nem tudatos életterv. Ez az életterv az élet döntő eseményeire vonatkozik: arra, hogy sikeresek leszünk-e, vagy sem; hogy milyen lesz a párkapcsolatunk, a családunk és a munkánk; hogy egészségben vagy betegségben éljük-e az életünket; hogy hogyan, milyen körülmények között fogunk meghalni. A sorskönyvünk megírásával hatéves korunkra nagyjából elkészülünk, de a kamaszkor kezdetéig ezt-azt még alakítgatunk rajta.

Fontos megérteni: a sorskönyv nem azt jelenti, hogy ténylegesen így fog lezajlani az életünk. Legalább négy tényező van, ami azt eredményezheti, hogy valaki ne a sorskönyv szerint éljen. Egyrészt léteznek a tudatos és tudattalan döntéseinktől független események: attól, hogy a sorskönyvünkben az áll, hogy gazdagok leszünk, sikeresek és boldog családi életet élünk, még elgázolhat egy autó az esküvőnk napján. Másrészt és harmadrészt létezik ún. ellensorskönyv és ellentétes sorskönyv – ezekről lásd alább. Negyedrészt önismereti és terápiás munkával az egyén képessé válhat arra, hogy kilépjen sorskönyvéből, és ne korai, gyermeki tudattal hozott döntéseihez ragaszkodva, hanem autonóm módon élje az életét.

Vissza a tartalomhoz



Sorskönyvi üzenet

Bár sorskönyvünket nem a szüleink diktálták, hanem mi magunk írtuk, annak definíciójában mégis szerepel az a kitétel, hogy „szülők által megerősített”. A gyermek a fogantatása pillanatától verbális és nem verbális üzenetek sokaságát kapja szüleitől, s ezek nagy mértékben befolyásolják, hogy milyen sorskönyvet ír magának. Ezek az üzenetek – mint tranzakciós ingerek – a szülők különböző énállapotaiból származnak és a gyermek különböző énállapotát veszik célba.

Az egyik legfontosabb sorskönyvi üzenet a szülő Gyermekijéből kiinduló és a gyerek Gyermekijét célzó gátló parancs. A gátló parancsokat kora gyermekkorunkban, még a nyelv megtanulása előtt, szavak nélkül kapjuk: mozdulatokból, gesztusokból, azok hiányából, a hozzánk szóló hang erejéből, lejtéséből stb. Amikor a TA-ban e parancsokat megszövegezzük, azok mindig így kezdődnek: „Ne...!” A TA-teoretikusok tizenkét lehetséges gátló parancsot azonosítottak. Ezek – magyarázat és kifejtés nélkül – a következők: Ne létezz! Ne légy önmagad! Ne légy gyerek! Ne nőj fel! Ne csináld! Ne! (azaz: Ne tégy semmit!) Ne légy fontos! Ne tartozz sehová! Ne légy közel! Ne légy egészséges/normális! Ne gondolkozz! Ne érezz! – Mivel a gyermek életben maradása attól függ, hogy a szülei szeretik-e őt, a gyermek a maga mágikus világképében (természetesen szavak nélkül) hozza meg döntéseit, pl. ilyen formában: „Anya csak akkor szeret engem, ha nem gondolkodom, ezért inkább buta kisfiú leszek.” És az is lesz, felnőtt korában is, akkor is, amikor az anyja már rég nem él.

Ugyanebben a korai szakaszban, ugyancsak nem verbális módon, szintén a szülő Gyermekijéből indulnak és a gyerek Gyermekijébe érkeznek az engedélyek. Ezek pozitív, felszabadító üzenetek, pl. Szabad létezned. Lehetsz önmagad. Megélheted az érzelmeidet. A gátló parancsok és az engedélyek, valamint az ezekkel kapcsolatos gyermeki döntések képezik a sorskönyv gerincét.

A szülő Felnőttjéből származnak a programok, amelyeket a TA-ban az „Így kell...” formulával jelölünk. Felcseperedése során a szülők számtalan dolgot tanítanak meg gyermeküknek mind szavakkal, mind az eléje adott mintákkal: Így kell fogat mosni. Így kell szépen köszönni. Így kell tükörtojást készíteni. Így kell férfinak/nőnek lenni. Így kell magadra irányítani a figyelmet. Így kell elriasztani magadtól az embereket. Így kell depresszióssá válni. Így kell rákban meghalni. – A gyermek e programokat eltárolja (elvileg a Felnőttjében), és ha a helyzet úgy hozza, újrajátssza őket.

A szülők Szülői énállapotukból is küldenek üzeneteket gyermeküknek: ezek ténylegesen, szóban elhangzó mondatok, amelyek arra vonatkoznak, hogy milyen a világ, és hogyan kell viselkednünk a világban. Ha befelé fülelünk, az emlékeink irányába, valószínűleg fel is csendülnek a fejünkben e mondatok a szüleink hangján – oly sokszor hallottuk őket. Ilyesmiket hallhatunk például: Légy jó kislány/kisfiú! Vécé után mindig moss kezet! Előbb balra nézz, azután jobbra! A rest kétszer fárad. Mindent meg kell kóstolni. – E mondatoknak a TA-ban az ellenparancs nevet adták, mert betartásuk révén kerülhetjük el a gátló parancsok nyomán megírt sorskönyvi végzetünket. Mögöttük ún. sorskönyvi hiedelmek állnak, a következő formában: „Amíg vécé után mindig kezet mosok, addig OK vagyok.”, „Ha jó kisfiúként/kislányként viselkedek, akkor OK vagyok.” Az ellenparancsok között a TA teoretikusai öt olyat találtak, amelyek különös erővel határozzák meg a gyerek (majd később a Gyermeki énállapotban lévő felnőtt) viselkedését. Ezeket magyarra az utasítás, vezető vagy előírás szavakkal próbálták lefordítani, de a gyakorlatban magyarul is az angol driver szót használjuk rájuk. Az öt driver a következő: Légy tökéletes! Légy erős! Tégy erőfeszítést! Szerezz örömet! Siess!

Vissza a tartalomhoz



Ellensorskönyv

Az ellensorskönyv az ellenparancsok által vezérelt lehetséges életmód. Az a hiedelem működteti, hogy amíg az ellensorskönyv szerint élünk, addig – és azáltal – elkerülhetjük sorskönyvi végzetünket.

Vissza a tartalomhoz



Ellentétes sorskönyv

Ellentétes sorskönyv alatt olyan döntéseket értünk, amelyek során a sorskönyvi üzeneteinknek homlokegyenest az ellenkezőjét tesszük: megtesszük mindazt, ami meg lett tiltva, és nem tesszük meg azt, amit kötelezően előírtak. Ha valakinek a sorskönyvében az áll, hogy „alkoholista leszek, és szétverem az emberi kapcsolataimat, mint ahogy az apám tette”, annak az egyik lehetséges életútja, hogy ellentétes sorskönyvbe fordul, és az antialkoholista mozgalom frontembereként éli életét. Hasonlóan a Lázadó Gyermeki énállapothoz, ez sem tekinthető szabadságnak (autonómiának), mert e viselkedésünket, noha ellentétes előjellel, de továbbra is a szülőktől kapott utasítások határozzák meg

Vissza a tartalomhoz



Félreismerés

A félreismerés az egyénnek az a megnyilvánulása, amelynek során, annak érdekében, hogy sorskönyvi hiedelmeit igazolódni lássa, a problémája megoldása szempontjából releváns információkat figyelmen kívül hagyja. Akinek a sorskönyvében az áll, hogy „kicsi vagyok, gyámoltalan, akinek senki sem segít”, az egy idegen város pályaudvarán, a vonatról leszállva, Gyermeki énállapotba helyezkedik, kétségbeesetten toporog, rossz irányba indul, eltéved, és természetesen elkésik a fontos találkozóról. Félreismerése révén nem fog eszébe jutni a – Felnőtt számára egyébként kézenfekvő – lehetőség, hogy megkérdezzen egy rendőrt, egy vasutast vagy bárki mást, hogy merre is van a hotel, ahol a rendezvényt tartják.

Vissza a tartalomhoz



Helyettesítő érzelem

Gyerekkorunkban a különböző élethelyzetekben különböző érzelmekkel reagáltunk. Ezek közül volt, amit környezetünk megerősített (mert ha kimutattuk az adott érzést, pozitív sztrókot kaptunk, de legalábbis felfigyeltek ránk), és volt, amit megtiltott (negatív sztrókkal, vagy épp azzal, hogy figyelmen kívül hagytak). Az ismétlődő helyzetekben sorra próbálhattuk a lehetséges érzelmeket, és megállapodhattunk azoknál, amelyeket a környezetünk megerősített – függetlenül attól, hogy valójában, autentikus módon mit éreztünk volna. Ezek a helyettesítő érzelmek, és mivel különböző a családi hátterünk, személyenként változik, hogy kinek melyek a kedvenc helyettesítő érzelmei. Ha annak idején azt erősítették meg odafigyeléssel, ha agresszívak voltunk (és nem vettek észre minket, ha bánatosak voltunk), akkor felnőttként abban a helyzetben, amikor elkezdenénk bánatot érezni, gyorsan behelyettesítjük érzelmünket az agresszióval. Ha ezzel szemben megtiltották kiskorunkban, hogy dühösek legyünk (mert az „nem szép dolog”), ellenben megjutalmaztak, ha közönyt mutattunk, akkor felnőttként a dühítő helyzetben ahelyett, hogy megélnénk indokolt haragunkat, közönyösen fogjuk érezni magunkat, és úgy is viselkedünk.

A helyettesítő érzelmeknek és azok hangzatos szinonimáinak száma csaknem végtelen. Autentikus érzelem azonban (túl az olyan fiziológiai érzeteken, mint éhség, szomjúság, teltség, fáradtság, álom, undor stb.) a TA szerint mindössze négy van: düh, szomorúság, rémület és öröm.

Helyettesítő érzelem átélésekor megerősítjük saját sorskönyvünket. Amikor környezetünket tudattalanul manipulálva felépítünk egy olyan szituációt, amelynek végeztével ismét megtapasztalhatjuk kedvenc helyettesítő érzésünket, azt helyettesítésnek hívjuk.

Vissza a tartalomhoz



Zseton

Ha egy szituációban helyettesítő érzelmet élek át, két dolgot tehetek. Az egyik, hogy az adott helyettesítő érzelmet (pl. csalódottságot, magányt, dühöt stb.) ott és akkor a maga teljességében „kiélvezem”. A másik, hogy félreteszem a majdani beváltás idejére. Ebben az esetben beszélünk zsetonról: a zsetonok gyűjtögetésével lemondok a pillanatnyi kis nyereségről, és ha eljön a pillanat, odaléphetek a kasszához, és a félretett zsetonokat beválthatom egy nagyobb nyereményre. Például egész nap gyűjtögetem a munkahelyemen „düh” feliratú zsetont, mígnem aztán otthon beváltom őket, és megverem a gyerekemet. De az is lehet, hogy hosszú éveken át gyűjtöm a zsetonokat, mert igazán nagy nyereményre pályázom, és a végén sikeresen meg is kapom azt munkahelyről való kirúgatás, infarktus, válás, öngyilkosság stb. formájában.

Vissza a tartalomhoz


Drámaháromszög
Drámaháromszög

A drámaháromszög egy egyszerű ábra, amely azt mutatja be, hogy emberi kapcsolatainkban és konfliktusainkban mindig három szerep valamelyikében vagyunk: lehet rajtunk az Üldöző, az Áldozat vagy a Megmentő maszkja. (Ez alól kivételt csak az autonómia, az intimitás képez.) E kifejezések valóban maszkok, szerepek, tehát nem a személyiségünk részei. Kapcsolatról kapcsolatra, azon belül pedig tranzakcióról tranzakcióra váltakozhat, hogy aktuálisan melyik szerepben vagyunk. Az ábrán a nyilak pedig azt jelölik, hogy bármelyik szerepből elmozdulhatunk bármelyik másikba: ez az Átváltás, ami a játszmaelemzés egyik kulcsfogalma.

Vissza a tartalomhoz



Játszma

Amint már láttuk, „a játszma kiegészítő, rejtett tranzakciók folyamatos sorozata, amely pontosan meghatározott, előre látható kimenetel felé halad.” Berne a fenti definíciót az idők során tartalmilag kibővítette. Eszerint a játszma az alábbi képlettel írható le:

H + GyP –> V + Á + Sz + Ny

A játszma azzal indul, hogy az indító fél kiveti a Horgot (H) és az beleakad a másik fél egy Gyenge Pontjába (GyP). Ha nem akad bele, legyen a Horog bármilyen rafinált, nem lesz belőle játszma. A másik fél erre Válaszol (V), mégpedig úgy, hogy ráharap a csalira, anélkül hogy észrevenné a Horgot. Erre jön az első fél következő lépése, az Átváltás (Á): a drámaháromszög valamelyik oldala mentén elmozdulva hirtelen szerepet vált. Amikor a másik fél ezzel Szembesül (Sz), áll, mint szamár a hegyen, és az egészből nem ért semmit: nem tudja, hogy történhetett ez meg vele (már megint, életében sokadszor). Ezen a ponton mindkét fél besöpri a maga Nyereségét, ami nem más, mint az életpozíció, illetve a sorskönyv megerősítése: „Lám, tényleg igaz, hogy...” És fél perc, két nap vagy tíz év múlva újrakezdhetik a játszmát egymással vagy egy másik partnerrel.

A TA megszületése óta eltelt évtizedekben számos játszmát azonosítottak és neveztek el. Ezek közül az első az És miért nem...? – Hát igen, de... volt. Néhány további közismert játszma: Rúgj belém!, Most rajtacsíptelek, te gazember!, Faláb, Schlemiel, Alkoholista, Megerőszakolósdi, Ennek is te vagy az oka!, Én csak segíteni próbálok rajtad,stb.

Vissza a tartalomhoz



Autonómia

Az autonómia azt jelenti, hogy az egyén sorskönyv- és játszmamentes módon éli életét. Ez három dologban nyilvánul meg. A tudatosságban: abban, hogy képesek vagyunk a valóságot az itt-és-most-ban megélni, közvetlenül az érzékeinkre hagyatkozva, előfeltevések és értelmezés nélkül. A spontaneitásban: hogy képesek vagyunk tetszésünk szerint választani az elvileg lehetséges érzések, gondolatok és viselkedésmódok közül, és szabadon választjuk meg azt is, hogy az adott pillanatban melyik énállapotba helyezkedünk. És az intimitásban: hogy kommunikációs partnerünkkel nyílt, hátsó célok és titkos üzenetek nélküli tranzakciókat váltunk, őszintén és cenzúrázatlanul kifejezve érzéseinket és szükségleteinket.

Vissza a tartalomhoz





Irodalom:

Eric Berne: Emberi játszmák, Budapest, Gondolat, 1984.
Eric Berne: Sorskönyv, Budapest, Háttér, 1997.
Ian Stewart – Vann Joines: A TA – MA, Budapest, Grafit, 1998.



 


 

 

 

Ha úgy tapasztalod, valami nem stimmel veled: Gyere hozzám terápiába!

 

http://www.birtalan.hu/balazs/terapia/ta.htm

 

 

 

Transzperszonális pszichológia

A transzperszonális pszichológia a pszichológiának egy relatíve új határterülete, mely az ember spiritualitás iránti igényeivel, az egészséges ember kiteljesedésével, az individuumon túl nyúló tapasztalatokkal foglalkozik. A területnek rengeteg különböző definíciója létezik, talán annak kiforratlansága miatt, és nehezen megragadható fogalmai, tárgya szerint.

A „transzperszonális” kifejezés néhány szórványos korábbi előfordulás után a hatvanas évek végén vált gyakorivá, szó szerinti jelentése: „túl a személyes (mindennapi) oldalunkon”. A transzperszonális pszichológia az 1960-as évek végén bontakozott ki önálló irányzatként. Legfontosabb újdonsága, hogy az ember szellemi – spirituális oldalát is kutatja és az eredményeket integrálja a pszichológia tudományába. Olyan eszközöket fejlesztettek ki a személyiség fejlődésének szolgálatában, melyek az élet különleges élményeit is feldolgozhatóvá teszik. Munkánkat áthatja az a humanisztikus megközelítés, mely a kliensben tiszteli az egész embert és képesnek tartja saját problémájának megoldására.

Elsősorban azt az érzésünket segít megfogalmazhatóvá és vizsgálhatóvá tenni, hogy az élet és az emberi tudat több, hatalmasabb, mint amit a szemünkkel láthatunk, és a kezünkkel megfoghatunk.

A transzperszonális szemléletű életfilozófia vagy szakmai munka következetesen keresi és realizálja a magasabbrendű humán értékeket a mindennapok valóságában.

Kulcsfogalma a tudatosság és a növekedés, mind a fizikai, gyakorlati síkon, mind a kapcsolatok, érzelmek területén, mind pedig a spirituális, transzcendens élményekben.

A transzperszonális kifejezést mint jelzőt leszűkített értelemben azokra az élményekre, belső tapasztalatokra használják, melyek meghaladják mindennapi tudásunkat, személyes hétköznapi érdekeinket. Ezek az élmények átemelnek kozmikus létünkbe, a világ egészének részeként tudjuk megélni önnön létünket. A transzperszonális élmények tartalma rendkívül változatos és kiterjedhet bármire, amit szokatlannak, fenségesnek, mélységesnek vagy akár infernálisnak, elsöprőnek élünk meg.

A transzperszonális szemlélet kifejezést mi kiterjesztettebb, integratív értelemben használjuk. Mindazt, ami túl van a mindennapi emberi határainkon, igyekszünk önnön létünkhöz integrálni, tudatunkat kitágítva befogadni, személyiségünket, önmagunkról alkotott képünket kiegészíteni a szellemi, transzcendens dimenzióval. Néha ez csak annyit igényel, hogy a korábbi ködös megérzéseinket végre szavakba önthetjük, és életfilozófiánk tudatos részévé tehetjük. Más esetekben viszont ezek a tapasztalatok elsöprik korábbi életfelfogásunkat, összezavarják gondolatainkat, és gyakran ránehezednek önmagunkról és a világról alkotott képünkre.

A transzperszonális szemlélet legfontosabb üzenete, hogy mindarról, amit transzcendens, szellemi, spirituális valóságként írtak le eleink, mi magunk is újból formáljunk véleményt és tegyük életünk szerves részévé. Földön járó és gyakorlatias ez a szemlélet, a különleges élmények nem öncélként jelennek meg, melyek esetleg el is vonják figyelmünket és energiáinkat a mindennapok realitásától. Sőt, éppen ezeknek az élményeknek az érzelmi, gondolati feldolgozásával a mindennapok energiaforrásává kell változtatnunk őket. Belső tapasztalásunkban megfoghatóvá válik egy-egy magasabb rendű humán érték értelme. A mindennapokban azután a cél ezeknek az értékeknek a megvalósítása. Ezt értjük önmegvalósításon.

A Kheiron Központban transzperszonális szemléletű önismereti, személyiségfejlesztő és gyógyító (terápiás) munka folyik. A transzperszonális szó maga azt jelenti, hogy „túl a személyesen”. A transzperszonális pszichológia az 1960-as évek végén bontakozott ki önálló irányzatként. Legfontosabb újdonsága, hogy az ember szellemi – spirituális oldalát is kutatja és az eredményeket integrálja a pszichológia tudományába. Olyan eszközöket fejlesztettek ki a személyiség fejlődésének szolgálatában, melyek az élet különleges élményeit is feldolgozhatóvá teszik. Munkánkat áthatja az a humanisztikus megközelítés, mely a kliensben tiszteli az egész embert és képesnek tartja saját problémájának megoldására.

Forrás: http://kheironkozpont.hu/?page_id=66 http://kheironkozpont.hu/?page_id=22

 

A Magyar Transzperszonális Egyesületet 1994-ben alapították azok, akik megtapasztalták a transzperszonális szemléletű önismereti munka gyógyító, segítő hatását személyes életükben és munkájukban. Célul tűzték ki a hazánkban alig ismert transzperszonális pszichológia és szemlélet megismertetését. Fontos feladatuknak tartják azt is, hogy egy új értékrendet képviseljenek, amely az élet örömteli kiteljesedését kínálja.

A transzperszonális latin eredetű szó, jelentése: túl a személyesen. A kifejezést Jung használta először, annak megjelölésére, hogy mindennapi világunkon túli emberi tapasztalatok is gazdagítják életünket. Ide tartoznak kiemelkedő szellemi, spirituális élményeink, meditációs tapasztalataink, a különleges csúcsélmények, az élet sokszor fájdalmas, szenvedésteli, máskor eksztázissá fokozódó pillanatai. Emberi minőségünk lehetőséget nyújt arra, hogy ezeknek a különleges tapasztalatoknak jelentést és értelmet adjunk, általuk hétköznapi életünket megfényesítsük, és személyiségünk fejlődésével az emberi közösség szolgálatára lehessünk.

A transzperszonális
pszichológia elismeri az ember spirituális oldalát, és az erre vonatkozó – különböző hagyományokból is táplálkozó – tudással kiegészíti a humanisztikus és kognitív lélektani irányzatok ismeretanyagát.

Forrás: http://www.transzperszonalis.hu/

Abraham Maslow - a modern transzperszonális pszichológia atyja - mutatott rá, hogy a pszichológia területén 4 nagy "erő" működik:

·         Viselkedéslélektan (tárgyilagos-tapasztalati megközelítések)

·         Pszichoanalízis (pszichodinamikus és pszichoszexuális megközelítések)

·         Humanisztikus (személyközpontú megközelítések)

·         Transzperszonális (spirituális és transzcendentális megközelítések)

A transzperszonális pszichológiát az élet összes állomása, a tudatosság összes szintje érdekli. Elfogadja az első három iskola (pszichológiai irányzat) összes érvényes megállapítását, majd megpróbálja elméletben összekötni és egyesíteni őket magasabb szintek iskoláival, pl. a jógikkal, a szentekkel és a bölcsekkel. Tartalmazza a hagyományos lélektant, de túl is megy rajta.

Jung és Nietzsche egyaránt azt vallotta - az összes kultúrában élő örök filozófussal egyetemben -,

hogy létezik egy olyan spirituális dimenzió, amely maga "túl van jón és rosszon". Ez a "túl" az egyik olyan terület, amelyet a transzperszonalisták kutatnak.

Nehéz olyan kifejezéseket találni, amelyekkel leírhatnánk azokat az állapotokat, melyek egyaránt részesülnek a végesben és a végtelenben, a formában és az ürességben, az időben és az örökkévalóságban, a lélekben és a szellemben. Új kifejezésre volt szükség azokra a létállapotokra, amelyek tartalmazták a hagyományos emberséget, de túl is mentek azon. Amikor megalapították a Negyedik Erő pszichológiáját, a "transzperszonális" kifejezés mellett döntöttek.

"A személyiségen túli":

A valós, anyagi világban megélt Énünk az alapja ennek az életnek. Ha ez a személyiség tele van hiánnyal, például szeretethiánnyal vagy akár az önbecsülés hiányával, akkor bármelyik vallásba kapaszkodás csupán menekülés lesz mindaddig, míg a hiányaink fájdalmával nem kezdünk valamit ITT és MOST, a saját eszközeinkkel, a valós emberi kapcsolatainkban.

A spiritualitás nem ad felmentést a hétköznapok alól. Sőt. Épp arra szólít, hogy a mindennapi életünket annak összes gyakorlati velejárójával megéljük, csináljuk - a lehető legnagyobb odaszentelődéssel.

A transzperszonális pszichológia nem tagadta meg a pszichológia eredményeit, beleértve Freud és Jung nagyra értékelt munkásságát.
Mint az igazi személyiségfejlődés esetében is, a múlt integrálva van, hasznosan és tudatosan beépítve.

Az a megközelítés, amely túllépett a személyiség hagyományos itt és most határain, amely "személyiségen túlinak" nevezi magát (innen a transzperszonális szó) -, csak azért léphetett ekkorát, mert megvan a lépcsősor, ami idáig elvezetett.

"Túl a személyes (mindennapi) oldalunkon": elsősorban azt az érzésünket segít megfogalmazhatóvá és vizsgálhatóvá tenni, hogy az élet és az emberi tudat több, hatalmasabb, mint amit a szemünkkel láthatunk, és a kezünkkel megfoghatunk. A transzperszonális szemléletű életfilozófia vagy szakmai munka következetesen keresi és realizálja a magasabbrendű humán értékeket a mindennapok valóságában.

Kulcsfogalma a tudatosság és a növekedés, mind a fizikai, gyakorlati síkon, mind a kapcsolatok, érzelmek területén, mind pedig a spirituális, transzcendens élményekben.

A transzperszonális csúcsélmények felidéztetése terápiás hatású azáltal, hogy a kliensben tudatosul: "az élet jó, létezik rend, része vagyunk ennek a rendnek, része vagyunk az egésznek, biztonságban vagyunk." A transzperszonális szemlélet pedig segít a szenvedést is megélni és magasabb szintre emelni.

A transzperszonális pszichológia a spirituális tanítások és a nyugati értelemben vett pszichológiai tudomány harmonikus kombinációja.

A belső munka:

"A belső munka a transzperszonális pszichológia segítségével válaszokat ad mai zaklatott, talán irányvesztett életünk alapvető kérdéseire - arra, hogy honnan jövünk, hová tartunk, és mi az egésznek az értelme.

Hármas ösvényt tár fel előttünk:

·         Az első a hamisítatlan önismerethez vezet, messze túl a szokványos racionális, felületes keresgélésen, belső képek és jelképek segítségével. ( Ehhez nyújt segítséget a KIP -katatím imaginatív pszichoterápia)

·         A második kiszabadít a merőben személyes, "perszonális" világképből és rámutat emberi kapcsolataink lényegére, buktatóira és lehetőségeire.

·         A harmadik tudatosítja bennünk a ma gyakran elhanyagolt lelki-szellemi dimenziót, a psziché központját, ami minden belső munka célpontja és hozzátartozik teljességünkhöz.

 Forrás: http://www.fuzesfruzsi.hu/transzperszonalis-pszichologia/

 

Szcientológia

„Egy civilizáció, ahol nincs őrültség, ahol nincsenek bűnözők és nincs háború, ahol a tehetség virágozhat, a tisztességes lények jogai megadatnak, és ahol az ember szabadon szárnyalhat egyre magasabbra – ezek a Szcientológia céljai.” – L. Ron Hubbard – A Dianetika és a Szcientológia alkalmazott vallásos filozófia létrehozója.

 

 

„Az igazi lecke az, hogy megtanuljunk szeretni.

Annak, aki sértetlenül szeretné leélni az életét, ezt meg kell tanulnia: soha ne használja fel gyűlölet alapjául azt, amit ön ellen tettek. Soha ne vágyakozzon megtorlásra.

Igazi erő kell ahhoz, hogy szeressük az Embert. És hogy szeressük őt minden ez ellen irányuló kihívás ellenére, minden provokáció és mindazok ellenére, amelyek miatt nem kellene őt szeretnünk.

A boldogság és az erő csakis a gyűlölet hiányában marad fenn. A gyűlölet maga a pusztulásba vezető út. A szeretet az út az erő felé. Szeretni mindenek ellenére: ez a nagyság titka. És nagyon is lehetséges, hogy ez az univerzum legnagyobb titka.” (L. Ron Hubbard)

 

 

Szcientológusként mindenki javára elkötelezem magamat a Szcientológus kódexhez:

1. Folyamatosan és pontosan tájékoztatom a Szcientológusokat, a közönséget és a sajtót a Szcientológiáról, a mentális egészség világáról és a társadalomról.

2. A Szcientológiát legjobb tudásom és legjobbképességeim szerint használom fel családom, barátaim, csoportjaim és a világ segítésére.

3. Visszautasítom, hogy az auditálásra elfogadjak bármely olyan precleart vagy csoportot, akit úgy érzem, nem tudok becsülettel segíteni, és visszautasítom, hogy pénzt fogadjak el tőlük.

4. Felemelem a szavam mindennemű élet- vagy emberiségellenes visszaéléssel szemben, és mindent megteszek, amit csak tudok azért, hogy megszüntessem azokat.

5. Leleplezek és segítek megszüntetni mindennemű fizikai sérülést okozó gyakorlatot a mentális egészség területén.

6. Segítem megtisztítani és tisztán tartani a mentális egészség területét.

7. Biztonságos légkört teremtek a mentális egészség területén, az ott előforduló visszaélések és brutalitás eltörlésével.

8. Támogatom az igaz emberbaráti törekvéseket az emberi jogok különböző területein.

9. Magamévá teszem azt az irányelvet, hogy a törvény előtt mindenki egyenlő.

10. Dolgozom azért, hogy szólásszabadság legyen a világon.

11. Aktívan felemelem a szavam az olyan tudás, bölcsesség, filozófia vagy adat elnyomása ellen,amely segítené az emberiséget.

12. Támogatom a vallásszabadságot.

13. Segítem a Szcientológia szervezetek és csoportok szövetségre lépését a közönség csoportjaival.

14. Olyan szinten tanítom a Szcientológiát, amelyen az a befogadó számára érthető és felhasználható.

15. Hangoztatom a Szcientológia mint filozófia szabad felhasználását – annak minden alkalmazását és változatát tekintve – a humán tudományok terén.

16. Ragaszkodom ahhoz, hogy a Szcientológia szervezeteken belül a standard, minden változtatástól mentes Szcientológia legyen az alkalmazott tevékenység az etika, a processzing és az adminisztráció terén.

17. Kiveszem a részem a Szcientológia világra gyakorolt hatásáért vállalt felelősségből.

18. Növelem a Szcientológia nagyságát és erejét világszerte.

19. Tetteimmel példázom a Szcientológia hatékonyságát és bölcsességét.

20. Józanabb és jobb hellyé teszem ezt a világot.

 

Nem elvakult utópikus gondolat, hogy a nő az eddig elfoglalt helyénél magasabbra emelhető. És magasabbra is kell emelni, ha a holnap nemzedékének gyermekkorát emberhez méltóvá kívánjuk tenni, ha az otthonokban békességet és nyugalmat szeretnénk látni s ha társadalmi haladást óhajtunk. (Lafayette Ron Hubbard)

 

A boldogsághoz vezető út le van zárva azok számára, akik nem tartják vissza magukat ártalmas cselekedetek elkövetésétől. (Lafayette Ron Hubbard)

 

A tétlen emberekkel nehéz kijönni. Azon kívül, hogy lehangolóak, kissé még veszélyesek is lehetnek. (Lafayette Ron Hubbard)

 

A boldogsághoz vezető út megköveteli, hogy jó példát mutassunk másoknak. (Lafayette Ron Hubbard)

 

A szex nagy lépés a boldogsághoz és az örömhöz vezető úton. Semmi rossz nincs benne, ha együtt jár vele a hűség és a tisztesség. (Lafayette Ron Hubbard)

 

A kommunikáció a házasság sikerének gyökere, melyből erős frigy fejlődhet ki. (Lafayette Ron Hubbard)

 

A zűrzavar a butaság alapvető oka. A buta embernek minden zavaros, kivéve a nagyon egyszerű dolgokat. Így attól függetlenül, hogy mennyire okos valaki, ha az illető ismerné a zűrzavar anatómiáját, még okosabb lenne. (Lafayette Ron Hubbard)

 

Próbálj nem tenni másokkal olyan dolgokat, amelyeket nem szeretnéd, ha ők tennének veled! Légy méltó a bizalomra! (Lafayette Ron Hubbard)

 

A jóság nagyon aktív és hatalmas erő lehet. Próbálj úgy bánni másokkal, ahogy te szeretnéd, hogy ők bánjanak veled. (Lafayette Ron Hubbard)

 

A sikeres munka alkotóelemei: képzés és tapasztalat az adott témában, jó általános intelligencia és képesség, képesség a magas szintű affinitásra, képesség a realitás elviselésére, valamint képesség arra, hogy kommunikáljunk és gondolatokat fogadjunk be. (Lafayette Ron Hubbard)

 

Az öröm pozitív minőség. Ilyen a munka élvezete, egy jó könyv vagy egy jó barát, …Öröm az, amit az ember élvezettel tesz; amin szívesen elmélkedik; amire jó visszaemlékezni; és néha még az is, ha olyan dolgokról beszél. (Lafayette Ron Hubbard)

 

A siker az ember akaratával kezdődik. (Lafayette Ron Hubbard)

 

A dolgok azért mennek jól, mert valaki jóra fordítja a menetüket. (Lafayette Ron Hubbard)

 

„Szeretek másokon segíteni, és életem legnagyobb örömének tekintem, amikor azt látom, hogy egy ember megszabadítja önmagát az árnyaktól, amelyek elhomályosították napjait. Az ember ezeket az árnyakat annyira sűrűnek látja, és azok olyan súllyal nehezednek rá, hogy amikor felfedezi, hogy ezek csak árnyak, és képes átlátni és átsétálni rajtuk, és újra megfürödhet a napfényben, akkor rendkívül boldognak érzi magát. És attól tartok, én is éppoly boldog vagyok, mint ő.” (Lafayette Ron Hubbard)

 

A boldogsághoz vezető út sokkal könnyebben követhető, ha támogatjuk a jó szándékú embereket. (Lafayette Ron Hubbard)