Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


200 inspiráló, példamutató Nő 2

2015.03.26

 

Karacs Ferencné Takács Éva

„Hogy pedig asszonynak ne volna jussa valamely dologról ítéletet kimondani vagy leírni, azt én addig nem hiszem, míg a mennyből jött kirekesztő privilégiumot nem látom.”

1780. március 10-én született az a nő, aki az elsők között hirdette (és publikálta!) meggyőződését, hogy a női és a férfi intellektus azonos értékű, megfelelő színvonalú nevelés mellett a nők versenyképesek lehetnek politikai, tudományos és művészeti pályákon egyaránt.

Barátai, akik tisztában voltak az asszony alapos tudásával, jó vitakészségével, hibátlan ízlésével, arra bíztatták, hogy gondolatait a nagyközönséggel is ossza meg. Prepeliczay Samu, a Tudományos Gyűjtemény szerkesztője felkérte Takács Évát, hogy írjon kritikát Sebestyén Gábor színdarabjáról. Az ártatlannak tűnő megbízás lavinát indított el. A mások szerint is gyenge darabot Éva fércműnek ítélte, és visszautasította, hogy a szerző ábrázolásában valamennyi nő ostoba és erkölcstelen. A kritika hatalmas visszhangot keltett, a kialakult vita öt évig tartott! Barátok és ellenségek ragadtak tollat, és egy idő után már nemcsak a darabról, de a nők szerepéről, társadalomban elfoglalt helyükről folyt a vita. Hősnőnk állta a sarat, az indulatokra érvekkel, a vádaskodásokra tényekkel felelt.

Természetesen nemcsak ez a vita kötötte le, az évek folyamán elbeszéléseket, esszéket publikált, nem hagyott fel a színikritikával sem, és sokat foglalkozott a nők problémáival, a nőneveléssel. Egyik cikkében ezt írja:

“...ha az asszonyok nevelésére ollyan kedvező Intézetek volnának, mint a férjfiakéra, vagy ha nem tartanék vakmerőségnek azt mondanám: hogy ha az asszonyoknak a babonás illendőség nem tiltaná a férjfiakat nevelő Intézetek boldogításában részesülni, akkor reménylem, több tudományok egészen új színt vennének magokra, kivált a Psychologiára, Poësisra, és a természet tudományra ollyan világosság jelenne meg, mint Kopernikus és Newton által az ég systemájára nézve... akkor a férjfiak az asszonyokban nem tsak játszó társakat, vagy gazdaságbéli segédeket fognak találni, hanem az ő telyes bizodalmokra érdemes barátokat is...”

 

Karacs Teréz

Karacs Ferencné Takács Éva lánya, a szülőktől a komoly, alapos nevelés mellett az önálló gondolkodásra való lehetőséget is megkapta. Apjáról írt könyvéből való az alábbi részlet:

“Apám és anyám ifjú korában fejlett ki Amerika függetlensége, ők ezen kor történetének első tanúi, tiszta, józan légkört alkottak családi környezetükben s igy mi a mindennapi életen valamivel fentebbi életrétegben nőttünk fel. Anyám még némelyek által kárhoztatva is lőn leányai nevelése körüli elveiért. Atyám széplelkűleg ezen kétkedőknek ezt szokta mondani: Szerencséssé senkit nem lehet nevelni, hanem azzá igen, hogy szerencsét és szerencsétlenséget egyaránt képes legyen elviselni ...

Gyermekeit szerette, nejét a legnemesebb szeretetteljes tisztelettel becsülé, kit még olyankor is látható társul vitt magával, midőn országos férfiakat pld. követeket látogatott meg.”

Az inspiráló szellemi légkörben felnövő Teréz anyját követve írni kezd, az 1830-as években több elbeszélése, színműve, feminista cikke jelenik meg. Megismerkedik és barátságot köt a női egyenjogúság korabeli hirdetőivel, Brunszvik Terézzel és Teleki Blankával. Érdeklődése egyre inkább a tanítás felé fordul, néhány évet a máramarosszigeti Kállay családnál tölt nevelőnőként.

1846-ban Miskolcon polgári származású lányok részére nőnevelő intézet nyílik, melynek vezetésére Karacs Terézt kérik fel. Korszerű elveken alapuló tanítási módszere – magyar nyelvű tanítás, szemléltető oktatás, a „magolás” elvetése – sikeresnek bizonyul, az iskola hamarosan országos hírnévre tett szert.

Az 1848 tavaszán megalakult Magyar Nevelési Társaság júliusban megtartja az első egyetemes tanügyi kongresszust, melyen a haza kiválóságai, többek között Brassai Sámuel, Táncsics Mihály, Jedlik Ányos vesznek részt, köztük egyetlen nőként Karacs Teréz.

Forrás: http://nokert.hu/index.php/ni-arckepcsarnok/feministak-aktivistak/639-a-karacs-csalad

 

 

 

Brunszvik Teréz

Brunszvik Teréz alakját és tevékenységét már életében Széchenyi Istvánéhoz hasonlították: a „reneszánsz egyéniségű” nagyasszony (ahogy Jókai Anna nevezi), Széchenyi rokonlelkeként, ébresztője és – az ember belső értékekeit tekintve – orvosa kívánt lenni szűkebb és tágabb környezetének. Hosszú életét (1775-1861) egy olyan időszakban élte le, amelyet áthatottak az emberbarát eszmék, a felvilágosodás hite a nevelés erejében (a 18. századot a „nevelés évszázadának” keresztelték el a kultúrtörténészek) és a romantika lelkesedése a kiemelkedő egyéniségekért és küldetésükért. Mind Széchenyire, mind Brunszvik Terézre a kortársak számára szinte szenvedélyes tenni akarás és fáradhatatlanság volt jellemző.

1775-ben, egy július végi napon, napfelkeltekor látta meg a világot Brunszvik Antal gróf és Seeberg Anna bárónő első gyermeke Pozsonyban, aki császári és királynői keresztanyja után a Mária Terézia nevet kapta.

Anyai öröksége a szerénység és a javak szigorú beosztása, egy olyan asszony példája, aki nem restellte lovon bejárni és saját kezűleg igazgatni a família martonvásári birtokát.

Apjától (akinek családja egy Magyarországon új hazát lelt német keresztes lovag leszármazottának tudta magát) pedig a nagyvonalú adakozás, a nevelés ügye iránti elkötelezettség és a széleskörű műveltség igénye hagyományozódott rá.

Teréz atyja nyomdokain járva otthon volt mind az ókori filozófiában, mind a keresztény vallásos irodalomban, továbbá az amerikai szabadságeszme képviselőinek műveiben vagy akár a költészetben is.

Az évek előrehaladtával egyre gyarapodott az általa elolvasott pedagógiai művek, valamint a korban divatos nevelési regények száma. Ifjúkori olvasmányai között a főhelyen találjuk Platón írásait, amelyek hatására tizenéves korukban testvéreivel egy „platoni respublikát” alapítanak, hogy majdan az ideálok harcosai lehessenek.

A könnyen tanuló, kitűnő memóriával megáldott leányban korán megfogalmazódik, hogy valamilyen hivatás vár rá.

Ahogy emlékirataiból (Félszázad életemből címmel jelent meg) megtudjuk, korán elhunyt apja emlékére egy kis piramist emeltet, és e szent helyen „az Igazság papnőjévé” avatja magát azzal az elhatározással, hogy nem megy férjhez, hanem a hazának és az emberiségnek áldozza magát.

A tudásra vágyó, csupa élet ifjú leány rendkívüli energiákat mozgatva kezdi kibontakoztatni sokoldalú tehetségét: jól rajzol és fest, kitűnő zenésznek, énekesnek és táncosnak számít. Amikor családjával Bécsben időzik, személyesen Beethoven ad számára zongoraórákat, sőt igen bensőséges barátság szövődik a zeneszerző és a Brunszvik testvérek között. Beethoven több művét ajánlotta valamelyik családtagnak, és valószínűleg nem egy alkalommal megfordult a martonvásári kastélyban. (Utóbb az a hír járta, hogy a muzsikus leveleiben emlegetett „halhatatlan kedves” Teréz lett volna, azonban a Beethoven-kutatók többsége nem osztja ezt a véleményt.)

Húga szeretne minél jobb nevelést adni gyermekeinek, ezért a két nővér 1808-ban útra kel, hogy megfelelő tanítókat és módszereket találjon. Németföldről Svájcba irányítják őket, hogy keressék fel Pestalozzit Yverdonban. A híres svájci pedagógus a nevelésügy lelkes prókátorának és megújítónak számított és számít mindmáig, aki elhagyott gyermekek számára menhelyet alapított, szegényiskolát indított útjára. Teréz számára ő lesz a nevelés apostola. „Legnagyobb benne az emberi természet erkölcsi szemlélete, és az a törekvés, hogy a népet és a néppel az emberiséget erkölcsileg felemelje” – írja naplójába.

Lelkesedést keltett benne, hogy Pestalozzi nem kis felnőtteknek tekintette a gyermekeket, hanem az adott életkori sajátosságokhoz alkalmazva kívánt oktatni, nagy súlyt helyezve az erkölcsi nevelésre, mert szerinte a nevelés legfőbb célja az ember felemelése az igazi humanitás fokára. Ebben fontos eszköz a munka is, és a gyermekek fejlesztésében egyaránt helyet kell kapnia a fej, a kéz és a szív művelésének. A nevelő tevékenysége leginkább a kertészéhez hasonlítható – mondja –, hiszen nem teremtheti meg a gyermek képességeit, de azok meglévő csíráit kifejlesztheti. A módszer a gyermeki képességek fejlesztése mellett nagy szerepet szán a környező világ sokoldalú és tevékeny megtapasztalásának, élményszerű megismerésének is. Pestalozzi hangsúlyozza az anya-gyermek kapcsolat fontosságát, és azt is, hogy a gyermekkor a legfogékonyabb korszak életünkben.
Az Yverdonban töltött hetekben megtapasztalt emberi példa és humánus nevelési eszmény életre szóló útravalót adott Brunszvik Teréz számára.

Életének 34. esztendejét a lelki ébredés évének tartotta nemcsak a Pestalozzival és gondolataival való találkozás miatt, hanem mert ez év nagyhétjének szerdáján, éppen Itáliában időzve, egy különös „újjászületési élményt”élt át, ahogy naplójában nevezi. A sorsfordulóként feljegyzett napot így örökíti meg egy év múlva: „A mai szent nappal múlt egy éve annak, hogy az Örökkévaló kegyelme olyan szituációba helyezett, amelyben mély pillantást vethettem bensőmbe és a lelki élet belsejébe. Innen datálódik gondolkodásmódom és énem teljes reformja.” „Az Úr engem őrnek rendelt az övéihez, hogy számukra én legyek a hűség, az őhozzá tartozás és éberség mintaképe.” Egy évtized múlva pedig így tekint vissza: „Tíz éve, hogy bennem a változás megalapozódott. Ember lettem. Vége az alvajáró létezésnek, az ostoba gyermekkornak, a keserves, egyszerű ösztönéletnek.” Döntést hoz, hogy „szellemi anyaként” ön- és közjavító tetteket fog végrehajtani, és a haláláig hasznos életet él, mert egy nő „sohasem érezheti magát az anyaságból kirekesztettnek, csak ki kell nyitnia ajtaját és szívét, s mindkettő gyorsan zsúfolásig meg fog telni rászorulókkal”.

„A nevelés: minden”

Írásaiban megfogalmazza, hogy a nevelés az a varázseszköz, amelyet bármely ember fellelhet: tudomány és művészet, felelősségteljes feladat, egyszerre táplálás, vezetés és embernemesítés, „azon alap lerakása, amelyre az embernek majd építenie kell”. A nevelést a lehető legszélesebb értelemben fogja fel. Lelki ébredése hatására önnevelési tervet készít, és azt szigorúan betartja: a terv alapján törekednie kell az ismeretszerzésre, valamint szabályozókat, feladatokat állít fel magának. Kezdetben húga gyermekeinek tanítása során érvényesíti újabb felismeréseit, és tesz eleget fogadalmának, mely szerint: „Elfogadom az összes szerencsétlen gyermeket, akit a Gondviselő nekem szán.” Naplójába megtalálható a gyermeki öntevékenység gondolata, a négyszemközti figyelmeztetés, a tiltás nélküli nevelés követelménye.
„Európa fia, te szánod a fekete rabszolgák sorsát, sirasd meg, ó, sirasd meg inkább saját gyermekeid sorsát!” – idézi egy német pedagógus szavait, utalva a messze nem gyermekközpontú 19. század eleji állapotokra. A gyermekvédelem első társadalmi szervezésével 1810 körül próbálkozik meg, felszólalásokat fogalmaz, a gyermekgondozói pályára buzdít, és bekapcsolódik a Pestalozzi-módszer hazai terjesztésébe. Kezdeti kísérletei nem voltak sikeresek, és bár még jótékonysági egyleteket is szervez, de érik benne az elhatározás, hogy a jótékonyságon túl kell lépni, a pillanatnyi segítségnyújtás helyett hosszú távra hasznos ismeretek átadásával, a neveléssel lehet és kell megalapozni a felemelkedést. És ezt minél előbb kell kezdeni, a legkisebb emberpalántáknál. „A korai nevelés a legfontosabb! Az, amit az ember ebben az életkorban felfog, kihat egész életkorába.”

Nevét az 1828-as esztendő teszi ismertté. Az angol óvodák megismerése után ekkor alapítja meg a Habsburg Birodalom és egyúttal Közép-Európa első kisdedóvodáját Budán, a Krisztinavárosban (Mikó utca). Ezt, majd a következő intézeteket is a maga vagyonából hozta létre, és a későbbiekben majdnem mindenét eladta a nemes célért. „Missziója sajátos perspektívát nyer – írja róla Hornyák Mária, a téma kutatója –, mert ő egy olyan kornak a szülötte, amely a gyermekre nem áldoz kellő figyelmet.” Brunszvik Teréz intézetének újdonsága az is, hogy míg korábban csak a 6-7 évesnél idősebb gyermekek szervezett nevelésére gondoltak, ő ráirányította a figyelmet a kisebb gyermekekre és azok különleges igényeire.

Az óvodákat elsősorban erkölcsépítő, a jóra vezető, a képességeket kibontakozni segítő intézményeknek szánta, amelyek „a felvétetett gyermekekre mint megóvó, gyógyító és előkészítő intézetek hatnak, mert azon különbféle veszedelmeket, amelyek őket körülveszik, elhárítják, testi s lelki hibájikat – mennyire lehet – meggyógyítják, s minden tehetségeket kifejtik s mívelik; azonkívül a jót, igazat, szépet elfogadókká, úgy a rosszat, igaztalant, dísztelent kerülőkké teszik.”

A kisdedóvók (az elsőket német mintára gyerekkertnek vagy angyalkertnek is nevezték) nem voltak teljesen a mai értelemben vett óvodák, hanem több vonásukban inkább kisgyermekiskolákra hasonlítottak. Pestalozzi didaktikai elveinek szellemében elemi oktatás is folyt a szemléltetés széles körű felhasználásával, és emellett az éneknek, a muzsikálásnak is megvolt a maga kiemelt szerepe.

„Másoknak hasznára lenni, másokat boldogítani, ez még mindig életem, gondolkodásom középpontja, ami engem ezer kínos érzéssel tölt el, mivel az emberek nem akarják mindazt, ami nekik jó lenne – nagyothallók, szívük keménysége még mindig számottevő.” Szervezőképességére ugyancsak szüksége volt a nem mindig támogató, sőt az őt gyakran intrikákkal, gúnnyal fogadó környezetben. Időt, anyagi javakat nem sajnálva igyekezett minél több arisztokrata hölgyet rávenni újabb kisdedóvók létrehozására.

Tevékenysége nyomán már 1829-ben négy új, majd a következő három évtized alatt száznál több óvoda nyitotta meg kapuit Magyarországon. Az óvoda elterjesztése céljából egyesületet toborzott, a hét év feletti kisgyermekek oktatására kézműiskolát is felállított. Országos összefogó testületet is létrehozott, de irigyei képtelen vádakkal kiszorították annak vezetéséből. Emiatt nem sértődött meg, hanem inkább külföldön agitált az óvodalapítások és a nevelés ügye érdekében.

Miután maga egy sajátos önnevelési programot hajtott végre, és intenzív belső életet élt, tisztában volt azzal is, hogy a nevelőt is nevelni kell.

Az óvodában tanítókkal rendszeres megbeszéléseket tartottak, kielemezték a tanítói munkát.

Nevelési programjában még ennél is tovább lépett, mert hangsúlyozta, hogy nem elég a tanítókat fejleszteni, mert a gyermek sorsa a családon, és elsősorban az édesanyán múlik: „a tudatlan és durva anya mindig csak vadócokat fog nevelni, és az ilyen jellemtelenül, logikátlanul támolyog végig az életen.”

Az óvodák céljai között részben már az is szerepelt, hogy pótolják az otthoni nevelés hiányosságait. Brunszvik Teréz nem a vagyonos polgárok gyermekeit várta, hanem elsősorban azokat, akik „tehetetlenek gyermekeik jó neveléssire”, akiknek gyermekei „erköltstelenül, éptelenül, zabolátlanul elvadulnak”.

„Felfogásunk szerint – írja – a nevelés, de különösen a nőnevelés elhanyagolása a fő oka annak, hogy az utódok szellemileg és testileg gyöngék. Valamint a fizikai ember a maga szép testi formáját az anya méhében alakítja ki, éppen úgy az ember erkölcsi és értelmi része is csak az anyai szív melegében, az anya életének és szellemének körében alakulhat ki s erősödhetik meg.” Olyan leány- és nőnevelő intézeteket álmodott meg, amelyek elsősorban belső értékekkel felvértezett emberré, és ebből következőleg művelt, tudatos anyákká nevelnek. Az ilyen intézetek létrehozása már nem sikerült neki, de mentora volt unokahúgának, Teleki Blankának, aki 1846-ban életre hívta az első magyar leánynevelő intézetet.

Életét az utolsó pillanatáig tevékenyen töltötte, új ötletek kidolgozásával foglalkozott, ennek jele, hogy még 82 évesen is egy tanítóképző intézet tervezésén munkálkodott.

Nevelési eszménye több generációt tudott átfogni, és tisztában volt azzal, hogy a praktikus ismereteken és – ahogy emlegette – a „körmönfont okoskodáson” túl csak a belső építése tud kifelé is hatni. Művében, lelkesedésében ott a belső tapasztalat: példát ad arra, hogy úgy adhatjuk át másoknak az általunk megtanult jót és szépet, ha előtte saját magunkat is nevelni tudjuk.

Brunszvik Teréz gondolataiból:

„Mit mondanál azokról, akik jó erőben állnak a hegy lábánál, vágyakozva néznek a hegycsúcsra, aztán bolyongva, lassan tévelyegnek, mert minden kő, minden nagyobb lépés miatt haboznak?”

„Minden ember egyformán nagy lehet a maga hatáskörében. Amennyiben a kötelességérzet vezeti, úgy a parasztember, a kocsis, a konyhalány és mindenki, akit a hivatását teljesen betölti, olyan tiszteletreméltó, mint a király, aki trónján teljesíti kötelességét.”

„Nem szeretem, ha grófnőnek neveznek, mivel ennek előnyeit nem akarom élvezni, engem tehát nyugtalanít, ha hallom, hogy így hívnak. Csupán ember, a szó legszebb értelmében, az akarok lenni.”

„A személyes szabadság lényege két szilárd ponton nyugszik: hogy minél kevesebbre legyen szükségünk, és hogy minél többre legyünk használhatóak.”

Forrás: http://www.ujakropolisz.hu/cikk/egy-nagy-magyar-honleany-%E2%80%93-brunszvik-terez-1775-1861-portreja

 

 

Teleki Blanka

A magyar nőnevelés egyik úttörője, a nők művelődési egyenjogúságának híve.

Az erdélyi Hosszúfalván született Teleki Blanka Édesapja Teleki Imre (1782-1848), édesanyja pedig Brunszvik Karolina (1782–1843), az első magyarországi óvodák megalapítójának, Brunszvik Teréznek a húga volt.

Fiatalon Münchenben és Párizsban festészetet, Budán Ferenczy Istvánnál szobrászatot tanult. 19 évesen került Budára, ott élő nagyanyja és nagynénje, Brunszvik Teréz mellé.

Későbbi pályájára a legnagyobb hatással mégis nagynénje, Brunszvik Teréz volt, aki magával vitte külföldi utazásaira. Blanka is a nőnevelést választotta hivatásául:

1846-ban magyar tanítási nyelvű leánynevelő intézetet nyitott Pesten, a mai Szabadság téren. Ez az iskola számít az első olyan magyarországi leányiskolának, ahol szakszerű oktatás folyt.

A kiváló tanárok között volt Vasvári Pál (történelem), Hanák János (természetrajz) és Leövey Klára (nevelőnő).

Március 15-én a grófnő maga szavalta el tanítványainak a Nemzeti Dalt. Kolléganője, Lővei Klára pedig rendszeresen kivitte a lányokat a márciusi forradalmat követő népgyűlésekre a Nemzeti Múzeum kertjébe.

A szabadságharc alatt, 1848 végén kénytelen volt az intézetet bezárni; Leövey Klárával előbb Debrecenbe, Nagyváradra, végül Szegedre menekült. A szabadságharc bukása után részt vett a forradalmárok rejtegetésében. Miután a bécsi rendőrség kezére jutott Teleki Blanka levelezése, 1851-ben Bécsben elfogták és Pestre, az Újépületbe szállították. 1853-ban a haditörvényszék 10 évi várfogságra ítélte; az ítéletet is az Újépületben hirdették ki. Teleki Blanka Brünnben, Olmützben és végül Kufsteinben raboskodott. Miután 1857. május 11-én amnesztiával szabadult a kufsteini börtönből, többé nem tért haza; Ausztriában, majd Franciaországban élt, a húgánál. Ekkor a menekültek ügyét karolta fel.

Párizsban érte a halál. A haldokló összefüggéstelen szavai közül egyetlen szót lehetett tisztán kivenni: „Magyarország!” Temetésén a francia közélet kiválóságai is tiszteletüket tették, a magyar emigráció képviseletében pedig Irányi Dániel mondott emlékbeszédet.

2006. október 11-én a Párizsi Magyar Intézet emléktáblát helyezett el Teleki Blanka grófnő és testvére, Emma egykori lakhelyén, a Vaugirard utca 37. szám alatt álló párizsi épület homlokzatán.

Források: http://hu.wikipedia.org/wiki/Teleki_Blanka

http://mult-kor.hu/20110314_noi_sorsok_184849ben

A feleség legyen férje méltó társa a „magasabb műveltség köreiben” is. Lehetővé kell tenni a leányok számára a magasabb színvonalú tanulmányok végzését. A férfiak előtt évszázadok óta nyitva állnak a gimnáziumok és akadémiák kapui, el kell jönnie annak az időnek, amikor majd „az emberiség másik, fontosabb fele részére is ilyen rendszeres és alapos oktató rendszert létesítenek”.

„De ha a férfiak továbbra is meg akarnak maradni tudós tanulmányaik és szánalmas absztrakcióik mellett, úgy minden emberi boldogság végleges tönkretételére mint legcélszerűbb eszközt azt ajánlanám, engedjék a nőket is ilyen fajta tanulmányokban részesedni, mert nem találnám méltányosnak, hogy csak a nők legyenek a józan emberi ész birtokában; mindenesetre kevesebbet gyötörnék őket félbolond férjeik. A műveltségen én tehát nem a nonsense-t s körmönfont okoskodásokat értek.”

Ami pedig a nevelés legfőbb szempontját illeti, a műveltség igazi, legvégső tartalma nem lehet más, mint a „megnemesbedés”, az ember erkölcsi fejlődése.

 A forradalmi eszmék iránt elkötelezett Teleki Blanka intézete egyre inkább elkötelezett híve lett a nők számára szavazati jogot követelő emancipációs törekvéseknek is.

Emellett határozottan szorgalmazta az intézményes leányoktatás fejlesztését. A nők „örökös kiskorúsága” nem tartható tovább, lehetővé kell tenni számukra a felsőfokú egyetemi tanulmányokat is.

A radikális nézetek, a forradalmi eseményekben való szerepvállalás, majd a szabadságharc bukása után az üldözöttek rejtegetése mellett következetes nőemancipációs törekvései is hozzájárultak ahhoz, hogy Teleki Blankát a hadbíróság tízévi várfogságra ítélte. Ebből öt esztendőt kellett letöltenie segítőtársával, Leövei Klárával együtt.

1828. Első óvoda Brunszvik Teréz, Angyalkert néven, édesanyja budai házában, 1829-ben cselédlányoknak cselédiskola.

Unokahúga Teleki Blanka 1846-ban az első magyar leánynevelő intézetet Pesten.

 https://amegoldas.eoldal.hu/cikkek/neveles---pedagogia-38-osszegzes.html

      

 

Leövey Klára

Pedagógus, író, újságíró, Életének alakulására a legnagyobb hatást Teleki Blanka gyakorolta, akinek nyomán Leövey Klára is a magyar nőnevelés céljainak szentelte életét.

1821. március 25-én született Máramarosszigeten.

Leövey Klára nevelésével leginkább édesanyja foglalkozott, aki a zenében és éneklésben is kiképeztette.

A gyermekkori iskolai élmények meghatározóak voltak számára , ahogyan azt visszaemlékezéseiből idézhetjük :

"Nem volt semmi kényszer az iskolába való járásra, de szerettünk oda járni."

Az iskola iránti szeretetben nagy része volt a tanítónak, akinek nevét Leövey Klára mindig a legnagyobb tisztelettel és szeretettel emlegeti:

"Ki ne emlékeznék, vagy ne hallotta volna említeni Csehi Sámuelt, a közszeretetben álló tanítót, aki az újabb rendszer minden előnyét a tanításban ő maga bírta. Meg tudta tenni azt, amit most bírsággal hajtanak végre némely helyütt, hogy a gyermekek pontosan jártak iskolába, s csak abból az okból mert szerették tanítójukat, mert szerettek tőle tanulni."

Az iskolai éveket néhány éves színészpályafutás követte.

A kis Klára 10 éves kora óta – mióta először látott színészeket – fényes színészi pályáról álmodozik. A kassai színtársulat jeles tagjai: Szentpéteri, Megyeri és az országosan híres Dériné Széppataky Róza Szigeten is szerepeltek. 1834-ben a szigeti fiatalok kocsiszínben rendeznek színdarabokat, s Klára lesz a jellemszínészük.

Ezekben az években ismerkedik meg a művelt, lelkes nőnevelővel, Karacs Terézzel, akivel életreszóló barátságot köt, s aki Klára figyelmét is a nőnevelés ügye felé irányította. Így kerül el a szomszédos szlatinai földbirtokos, báró Sztojka Imre családjához, ahol a kisebbik leány nevelője lesz. Fordulópontot az 1844-es esztendő hoz, amikor a máramarosi követ, báró Sztojka Imre a pozsonyi országgyűlésre utazik, s családjával együtt magával viszi Leövey Klárát is

A fiatal műkedvelő színésznőben tovább munkálkodott a felébreszett tanulási vágy és az idők szelleme, a haladás igénye. Ezek motiválták, hogy családi kapcsolatok révén Pozsonyba kerülve 1844-től fő élvezetévé az országházi karzaton tett látogatások váltak. A kor szelleme, a haladás igénye, a tenni akarás, az a tény, hogy abban az időben a női társaságban is fő téma volt a politika, a nőnevelés terén szerzett tapasztalatok, mind mind arra ösztönözték, hogy érdeklődése e terület felé forduljon. Így kerül 1846-ban Karacs Teréz közvetítésével a Teleki Blanka grófnő szervezése alatt álló intézetbe segédül, felügyelőnőnek a növendékek mellé, valamint a magyar nyelv gyakorlásában segíteni

1846 novemberében a Teleki Blanka grófnő által Pesten alapított nőnevelő intézetben alkalmazták mint nevelőt és tanítónőt. Tanártársa volt Vasvári Pál is.

Leövey Klára a magyar nemzeti eszmék lelkes híveként üdvözölte az 1848-as forradalmat. Midőn 1849 első napjaiban Windischgrätz Buda felé közeledett, Teleki Blanka grófnő Leövey Klárával együtt rendkívül sok veszély és viszontagság között Debrecenbe menekült és Debrecenben minden erejüket, idejüket, pénzüket a honleányi tiszt teljesítésére szentelték és a sebesült honvédek ápolásával foglalkoztak és részt vállalt a szabadcsapatok felszerelésének összegyûjtésében.

A szabadságharc leverése utáni időszakban Teleki Blankával együtt segítették a bujdosókat, és igyekeztek ébren tartani a nemzetben a reményt. Tevékenységükért letartóztatták őket. Leövey Klára ötéves börtönbüntetéséből három évet a hírhedt kufsteini várbörtönben töltött.

A legkegyetlenebb börtönrészben helyezték el őket. Amíg emberséges parancsnokuk volt, kaphattak könyveket, írószereket. De annak halála után minden kedvezményt megvontak tőlük. A császárhű rokonság kérte Blankát: írjon kegyelmi kérvényt, ám ő nem akart ehhez a megoldáshoz folyamodni. Öt év telt el így. Télen a -35 fokos hidegben nehezen juthattak szabad levegőhöz. Öt év után Klára szabadult, bár sírva kérte: hadd maradhasson Blankával.  A hatodik évben a börtönbe politikai foglyok helyett közönséges bűnözők kerültek, így Blankát átszállították Laibachba, ahol enyhébb volt az éghajlat.
1861. május 13-án, éppen hat évvel elfogatása után Teleki Blanka előtt is megnyílt a börtön kapuja.

1859-ben visszatérve szülővárosába édesanyjához, unokatestvére Várady Gábor házánál telepedett meg, oktatva leánykáját Gabriellát. Még tíz hasonkorú és műveltségű lánykát vettek föl a háznál és így ott nevelőintézetet létesített; ez volt ez elődje a később a nőegyesület támogatásával létrejött nőnevelő intézetnek, amelyből a későbbi állami felsőbb leányiskola emelkedett ki. Az intézmény sikeresen működött, épületét már 1860-ban bővíteni kellett. 1861-től átvette az iskola igazgatását. A Habsburg-közigazgatás azonban nem nézte jó szemmel az iskolában folyó magyar szellemű nevelést és bezáratta az intézményt.

Az 1861. évi országgyűlés megnyíltával Leövey Klára is Pestre ment Váradyékkal, aztán az 1862. évet nagyrészt Teleki Blanka körében töltötte és vele együtt Párizsba utazott, ahol Teleki Blanka október 23-án meghalt, de ő még tovább időzött Párizsban a De Gerando család körében. Azután párizsi gyermekeket tanított; később pedig St. Ange-ban időzött Kiss Miklós honvédezredes és neje kastélyában.

1865-ben visszatért Erdélybe, s Teleki Miksa gróf gyermekei nevelésével és tanításával bízták meg Kendilónán. Még azután is, hogy nevelői tiszte véget ért, Kendilónán és Pálfalván De Gerando-nénál, majd a Vallyiék majtisi és Teleki Árvéd gróf családjának drassói kastélyában tartózkodott; ami kevés idejéből maradt, azt Budapesten Várady Gáborék házánál töltötte.

Ekkor kezdett újságírással foglalkozni. Egyik megindítója volt a Máramarossziget című folyóiratnak, amelyben rendszeresen publikált is. Emellett sok cikke jelent meg a fővárosi és más vidéki lapokban is.

1889-ben a rohamosan fejlődő Budapestre költözött, a társadalmi és irodalmi élet tevékeny alakjává vált. Szellemi frissességét, tettrekészségét idős korára is megőrizte.

Források: http://leowey.ro/nevadonk-leovey-klara/

http://www.leovey-szki.sulinet.hu/index.php?p=leovey

http://hu.wikipedia.org/wiki/Le%C3%B6vey_Kl%C3%A1ra

http://www.sk-szeged.hu/statikus_html/kiallitas/neveles_noi/teleki_leovey.html

http://www.karpatalja.ma/karpatalja/tudomany/leovey-klara-magyar-honleany-a-48-as-szabadsagharc-es-a-haza-szolgalataban/

 

 

Veres Pálné, Beniczky Hermin

A magyar nőnevelésügy egyik élharcosa, 1867-ben megalapította a Nőképző Egyletet azzal a feladattal, hogy egyesületi úton lehetővé tegye a nők alaposabb képzését és a vagyontalanok számára kenyérkereső pályák megnyitását. Nőnevelő Intézetet is nyított.

Egyetlen leányának Szilárdának a legjobb nevelést akarta adni. Ezért kezdett foglalkozni a pedagógiával, Rousseau és Pestalozzi elveivel.

Madách Imre 1864-ben tartott akadémiai székfoglaló beszéde adta az utolsó lökést, hogy a nők oktatásával behatóbban és intenzívebben kezdjen foglalkozni. Első lépésként közzétette Felhívás a nők érdekében c. tanulmányát a Hon című lapban.

Javaslatára ült össze 1867 májusában a magyar nők egy csoportja, hogy a nők képzésének ügyében egyesületet hozzanak létre.

Munkájuk eredményeként jött létre 1868. március 23-án az Országos Nőképző Egyesület, jelszavuk: "Haladjunk!" Célkitűzésük a leányok, nők tanulásának segítése volt. Az első évkönyvben írták: "Egyesülésünk főindoka: A nőnevelés hiányain segíteni s a vagyontalan nők számára önfentartási módok előmozditásán munkálni. ... a nőnek is szükséges közhasznú ismeretek alapos megszerzése, értelmének s itélő tehetségének nagyobbmérvű fejlesztése, ... hogy az életben reá váró sokoldalú feladatnak, - mint gyermekei műlegvalódibb nevelője, háztartásának vezetője és gyakran mint özvegy, gyermekeinek egyedüli fenntartója - kellő és czélszerű szellemi kiképeztetés által megfelelni képesitve legyen."

1869-ben megnyitotta nőnevelő intézetét, amely rohamosan fejlődött.

http://www.vpg.hu/page/2011szep10/veres-palne-eletrajza

 

Veres Szilárda folytatva anyja törekvéseit, megalapította az első lánygimnáziumot, ahonnan sikeres érettségi után már nők is beléphettek az egyetemre.

1896-ban átvette anyjától a Nőképző Egyesület teendõit. Édesanyja halála után (1896) az egyesület megalakította az elsõ magyarországi leánygimnáziumot, és 1900-ban nyilvánossági joggal megtartották az első érettségi vizsgálatot. Ugyanebben az évben I. Ferenc József az I. osztályú Erzsébetrenddel tüntette ki.

 

 

Hugonnai Vilma grófnő, az első magyar orvosnő

Szívén viselte a gyermekek a nők és gyermeke egészségvédelmét, és a leánygimnáziumok megszervezését.

Alapismereteit otthon, majd a pesti Prebstel Mária leánynevelő intézet bentlakásos tanulójaként szerezte. Akkoriban erről a szintről nem léphetett tovább egy nő sem Magyarországon. Alig 18 évesen férjhez ment Szilassy György földbirtokoshoz. Ebből a házasságból egy gyermeke született. Férje nem érdeklődött a szellemi dolgok iránt (mellette soha nem érezte magát jól, sokszor hagyta György őt magára), az ifjú Vilmának elsősorban a természettudományok kötötték le figyelmét.

1869-ben értesült arról, hogy a zürichi egyetemre nők is beiratkozhatnak, viszont ehhez férje beleegyezése is kellett. Ezt megkapta, de anyagi támogatást nem kapott, ezért nagyon nehéz körülmények között élt. Így tanulmányi mellett munkát vállalt, az egyetem klinikáján volt szülésznő, ápolónő.

1872-től a zürichi egyetem hallgatója, 1879. február 3-án védte meg disszertációját és orvossá avatták. Az egyetem sebészeti klinikáján dolgozott, majd egy alapítványi kórházban töltött egy évet.

Svájci karrierjét feladva hazajött fiához.

1880 februárjában tért haza, diplomájának elismertetése viszont akadályokba ütközött. 1881-ben letette a hazai egyetemi tanulmányokhoz feltétlenül szükséges érettségi vizsgát.

1882-ben pedig kérte orvosi oklevelének elismertetését. Kérelmét a pesti orvostanári kar támogatta, de Trefort Ágoston vallás- és közoktatási miniszter érvényes törvényekre hivatkozva elutasította.

Ekkor letette a szülésznői vizsgát, és akként működött tovább. Szilassyval kötött házassága végleg felbomlott, és betegek sokaságát kezelte, hogy ebből tartsa fenn családját, de szegényeket is fogadott. Ebben az időben írta „A nők munkaköre” című tanulmányát. A nők számára is kedvező iskolareform mellett foglalt állást. Minden olyan szervezkedésben részt vett, amely a nők egyenjogúsítását tűzte ki céljául.

1887-ben ismét férjhez ment Wartha Vincéhez, aki jeles vegyész, aki mindenben támogatta.

1895-ben királyi rendelet tette lehetővé, hogy Magyarországon is egyetemi tanulmányokat folytathassanak nők is.

1896-ban újból kérte az uralkodótól zürichi oklevelének elismertetését, ami 1897-ben Budapesten orvosdoktorrá avatták.

Ezután már hivatalosan is végezhetett magángyakorlatot, elsősorban női és szegény betegekkel foglalkozott.

Tudományos érdeklődése a gyermeknevelésre, a nők és gyermekek egészségvédelmére, a nők ipari foglalkoztatásának kérdéseire, a nők képzésére összpontosult.

Lelkes kezdeményezője volt a leánygimnáziumok szervezésének, a nők szellemi képzésének.

Országos Nőképző Egyesületnek egyik alapítója volt. 1890–1896-ban az Országos Nőképző Egyesület iskolájában egészségtant tanított.- tanította a betegápolást, a gyermekgondozást, a gyermekvédelmet, a ragályos betegségek ismereteit.

Okleveles bábaként egészügyi felvilágosítással is foglalkozott. Előadott a Bábaképző Intézetben, népszerű előadásokat tartott a leánynevelés kérdéseiről, és magyarra fordított több, a bábaképzéssel foglalkozó francia és német nyelvű szakkönyvet. A magyar Bábaegyesület egyik vezetője, a Szabad Lyceum nevű tudományos ismeretterjesztő társaságnak az alelnöke. Nőnevelésről, bábaképzésről, szülésről, gyermek- és leánynevelésről írt cikkeket. 1897 után kiterjedt praxisa volt már.

Hugonnai Vilma 1899 április-májusában sajtópolémiát vívott Pap Samu országgyűlési képviselővel: az utóbbi élesen kritizálta a nők jelenlétét a szellemi pályán. Ezt cáfolta meg írásában Hugonnai Vilma, sőt ösztönzője lett annak, hogy megírja „A nőmozgalom Magyarországon” című tanulmányát.

A sajtóban 1907 januárjában Kmetty Károly egyetemi tanárral folytatott vitát a nők jogegyenlőségéről.

67 éves korában 1914 augusztusában elvégezte a katonaorvosi tanfolyamot, 1915 augusztusában hadiékítményekkel díszített érdemjelet kapott. Az első világháború ugyanis felvetette a nők tevékenységének a szükségességét is. 14 vidéki városban szervezett – női orvosi és betegápolói erővel – betegmegfigyelő állomást.

Felhívása, szervező munkája követőkre talált, amit bizonyít annak a sok száz vöröskeresztes nővérnek és 84 orvosnőnek a szolgálata, akik Hugonnai Vilma oklevelének nosztrifikálása után nyertek diplomát magyar egyetemen.

Források:

http://hu.wikipedia.org/wiki/Hugonnai_Vilma

http://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tkt/magyar-orvoseletrajzi/ch03s12.html

http://tudosnaptar.kfki.hu/historia/egyen.php?namenev=hugonnai&nev5=Hugonnai+Vilma

 

 

Emmeline Pankhurst

Apja sikeres üzletember, radikális politikai nézetekkel, a rabszolgaság elleni mozgalom támogatója. Anyja szenvedélyes feminista, aki kamasz lányát magával viszi a nőmozgalmi rendezvényekre.

Emmeline Manchesterben kezdi iskoláit, majd szülei 15 éves korában a párizsi École Normale de Neuilly internátusba küldik, ahol a megszokott női tárgyak mellett természettudományt és közgazdaságtant is tanítottak.

1878-ban tér vissza szülővárosába és találkozik Richard Pankhurst manchesteri ügyvéddel, aki az első angliai szüfrazsett törvényjavaslat és a Married Women's Property Acts szerzője, ez utóbbi tette lehetővé a nőknek, hogy megtartsák keresetüket vagy javaikat, melyeket házasságuk előtt vagy alatt szereztek.

 

Emmeline nincs megelégedve a létező nőszervezetek tevékenységével, ezért 1903-ban megalapítja a Women's Social and Political Union-t - WSPU (Nők Szociális és Politikai Egyesülete). Egyik legfontosabb céljuk a nők szavazati jogának kiharcolása. A korabeli újságokat nemigen érdekelte a nők ügye, nem voltak hajlandók cikket írni vagy olvasói leveleket közzétenni a szüfrazsettek támogatására. A WSPU tagjai úgy döntöttek, hatásos módszerekkel kell felkelteni a közvélemény figyelmét. Amíg ők maguk nem szavazhatnak, nem vehetnek részt a törvényhozásban, addig a törvények sem vonatkoznak rájuk, és ennek megfelelően viselkednek. Mottójuk: Deeds, not words (nem szavak, tettek).

 

1914-ben Emmeline és a WSPU vezetői energiájukat háborúban álló országuk segítésére fordítják. 1917-ben Emmeline és lánya, Christabel Pankhurst megalapítja a Women's Party-t (Nők Pártja). Céljaik az egyenlő bér, anya- és gyermekvédelem, a házassági törvény megváltoztatása.

 

A világháború után Emmeline több éves előadókörutat tart az Egyesült Államokban és Kanadában. 1925-ben visszatér Angliába és csatlakozik a Konzervativ Párthoz, amely London East End kerületében képviselőnek jelöli. A választás előtt Emmeline meghal, de még megéri élete egyik nagy céljának megvalósulását – halála előtt néhány héttel törvénybe iktatják a nők szavazati jogát. 

 

A mozgalom csúcsán, 1914-ben Emmeline Pankhurst így foglalta össze céljaikat: „Mi azért harcolunk, hogy eljöjjön az idő, amikor egy születendő kislány egyenlő esélyekkel vág neki az életnek, mint fiútestvérei.”

 

A mozgalom erőszakos akciókon kívül szervezett békés megmozdulásokat is. Előfordult, hogy hangoskodással zavarták meg a kormánypártok gyűléseit, terjesztették kiadványaikat, röplapokat osztogattak és rendezvényeken agitáltak.

A kormányzat erős nyomást gyakorolt az aktivistákra. Mindennaposak voltak a házkutatások, a levelek ellenőrzése, a kihallgatások. Sokakat vádemelés nélkül tartottak őrizetben. Bár ez nem volt törvényes eljárás, a közvélemény elnéző volt a kormányzattal szemben, mert a kemény fellépéstől remélte a nyugalom helyreállítását. Az eseményeket élénk sajtóvisszhang kísérte. A legnagyobb figyelmet a börtönökben folytatott éhségsztrájkok és a hatalom arrogáns válasza keltették.

Éhségsztrájk és kényszertáplálás
A bebörtönzött szüfrazsettek éhségsztrájkjai 1909-ben kezdődtek. A kormányzat a kényszertáplálás eszközével próbálta visszaszorítani a börtönökön belüli engedetlenséget. A szüfrazsett propaganda ezt a nőket különösen megalázó, kegyetlen, életveszélyes eljárásnak állította be, nem minden alap nélkül. A börtönorvosok a vita középpontjába kerültek, és halálos fenyegetéseket kaptak. A kormányzat törvényben próbálta szabályozni a helyzetet 1913-ban. Az éhségsztrájkot felfüggesztőknek enyhítést vagy eltávozást ígértek, de az új rendszer hamar megbukott, mert a börtönből kikerülő szüfrazsettek azonnal elrejtőztek a hatóságok elől, így 1914-től ismét folytatták a fájdalmas eljárásokat, aminek valóban jelentős elrettentő hatása volt.

A mítosz elemei – a tömegmozgalom, az élet tisztelete, a hallgatólagos tömegtámogatottság – a Pankhurst családhoz vezethetők vissza. Emmeline, Christabel és Sylvia zseniális propagandisták voltak. Azonban a WSPU lelkesítő sajtója sokszor nem tartotta tiszteletben a vélemény és a hír közötti választóvonalat. Írásaik nemegyszer minden valóságalapot nélkülöztek.

1913 júniusában Emily Wilding Davison az epsomi derbyn a király lova elé vetette magát. Sérüléseibe később belehalt. Temetése óriási szimpátiatüntetéssé vált, bár a közvélemény továbbra is erősen megosztott volt. A filmhíradó-részlet, amely megörökítette az eseményt, bejárta a világot, és jelentősen hozzájárult a szüfrazsettek mozgalmát övező legenda kialakulásához.

A hatékony propaganda ellenére mégis sokan osztották az egyik liberális párti képviselő véleményét: „Ez a forrongás előre kitervelt, jól megszervezett, köztörvényes bűncselekmények sorozata. A felbujtók társadalmi támogatottsága alacsony, de cselekményeik alkalmasak arra, hogy felhívják magukra a figyelmet.” Forrás: http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/harc_a_noi_jogokert_szufrazsettek/

 

Emmeline Pankhurst lányai:

 

Christabel Pankhurst, az első nő, aki a Manchester-i Victoria Egyetemen jogi diplomát szerez, de - mivel nő - az ügyvédi kamara nem hajlandó tagjai közé felvenni. Éles, logikus elme, remek előadó, szellemes vitatkozó, emellett jó megjelenésű, megnyerő hangú – közszereplésre termett. Hiányzott belőle testvére, Sylvia könyörületessége, megvetette a gyengeséget. Részt vett anyja mellett a mozgalomban, együtt alapították meg a Women's Social and Political Union-t (Nők Szociális és Politikai Egyesülete), melynek egyik fő célja a női választójog kiharcolása volt. 

1910. november l8-án Christabel és társai találkozni akartak Herbert Asquith miniszterelnökkel, hogy tiltakozzanak a nők szavazati jogáról beterjesztett javaslat elutasítása miatt. A feldühödött nők áttörték az alsóház köré vont rendőri kordont, több mint százat közülük őrizetbe vettek. 

 

 

Sylvia Pankhurst, Christabel húga 1882. január 18-án születik. Nagyon közel áll apjához, aki a kislánnyal korán megismerteti a szocialista eszméket. Iskoláit Manchesterben kezdi. Fogékonysága a festés, irodalom iránt hamar kiderül, elnyeri a South Kensington-i Royal College of Art ösztöndíját. Igéretes művészi karrier előtt áll, de – anyjához és nővéréhez hasonlóan – a politikát, választja. Belép a WSPU-ba, agitál, cikkeket ír, többször bebörtönzik. 

1911-ben jelenik meg első könyve, a The Sufragette

 Sylvia az East End-i munkásnők között él, ismeri minden gondjukat, segíteni akar elkeserítő szociális helyzetükön is. Nemcsak sztrájkokat és gyűléseket szervez, hanem saját pénzéből többb szülőotthont, iskolát és szegénykonyhát nyit, sőt egy játékgyárat is alapít, hogy enyhítsen a munkanélküliségen. A WSPU-n kívül dolgozik a Munkáspártnak is, és The Women's Dreadnought (majd The Worker's Dreadnought) címmel munkásnők számára alapít újságot.

Sylvia szembekerül a WSPU vezetésével, és 1914-ben ki is zárják. Az ellentét még élesebb lesz a háború kitörése után – a párt, köztük anyja és nővére, hazafias kötelességének érzi a háború támogatását, Sylvia pedig meggyőződéses pacifista.

A spanyol polgárháború idején a köztársaságpártiakat támogatja, később zsidókat segít kimenekíteni a náci Németországból. Éles hangú cikkekben tiltakozik, amikor Olaszország megszállta Etiópiát.

 

Adela Pankhurst

1885. június 19-én születik a legfiatalabb Pankhurst lány, Adela. Tanárnak készül, de hamar kiderül róla, hogy ő is örökölte a családi adottságokat a politika, a nyilvános szereplés terén. 17 éves, amikor egy gyűlésre a meghívott előadó nem érkezik meg, ezért Emmeline Adelat küldi fel az emelvényre. Olyan sikert arat, hogy ettől kezdve rendszeresen tart szónoklatokat.

Azonban Adela és anyja között komoly ellentétek keletkeznek, és Emmeline úgy dönt, hogy lányát véglegesen Ausztráliába küldi.

Vida Goldstein, a híres ausztrál pacifista és nőjogi harcos örömmel és barátsággal fogadja, állást szerez neki, megkezdődik új élete. A szocialista és feminista újságok rendszeres szerzője, könyvet ír.

Forrás: http://nokert.hu/index.php/ni-arckepcsarnok/feministak-aktivistak/647-anya-es-lanyai

 

 

Sass Flóra

Rabszolgalányból lett angol lady és Afrika kutató.

 

Szüleit és fivérét 1848 őszén a magyarok ellen felbujtott oláh parasztok meggyilkolták. A kisleány csak úgy maradt életben, hogy oláh dajkája a magáénak vallotta. Az árvát egy jószívű örmény család vette magához. Innen ered időnként használt Finnián családi neve. „Második apja” őrnagyi rangban végigharcolta Bem seregében az erdélyi hadjáratot.

A szabadságharc bukása után Törökországba menekül az egész család, Vidinben a kislány Flóra eltűnik és tíz évig rabszolga lesz. 1859 januárjában Samuel White Baker angol mérnök megvásárolja és feleségül veszi, ettől kezdve hűséges társa Bakernek.

 

Különös módon szerzett asszonyával Baker nem kívánt azonnal a hazájába utazni. Elhatározta, hogy előbb Afrikába tesznek egy vadászkirándulást. A hírlapokból arról értesült, hogy honfitársai, Grant és Speke a Nílus forrását kutatja. Végül úgy határozott, hogy vadászút helyett a Nílus forrásának felderítésére utazik feleségével, a saját költségén felszerelt expedícióval.

Ebben az idõben Afrika térképét még sok fehér folt borította. A felfedezők egyik fõ célja a Nílus-forrás megtalálása volt. Ennek nem csak tudományos, hanem gazdasági okai is voltak, tehát a támogatókban nem volt hiány. A Királyi Földrajzi Társaág több expedíciót is indított már ilyen célból. Az újságokból értesült Samuel White Baker honfitársai próbálkozásairól.

 

1861. április 15-én indulnak Kairóból, felfelé a Níluson. Kísérőik fellázadtak az embertelen körülmények miatt és majdnem megölték őket, Lady Baker türelme és rábeszélőképessége menti meg őket. Flóra és Baker gondoskodása adott új erőt Gondokoróban a végsőkig elcsigázottan visszatérő Grantnak és Speke-nek. Tőlük értesültek arról, hogy a Fehér-Nílus forrását Granték a Viktória-tóban vélik felfedezni. „Hátha maradt számomra is egy babérlevél a fán”, reménykedett Baker és tovább folytatta útját.

Útjuk során sok megpróbáltatás érte őket. Sokszor kellett megküzdeniük a lázadó embereikkel, vad benszülöttekkel. Sass Flóra, határozott fellépésével, és kitartó erejével többször kivívta mind férje, mind kisérõik elismerését.

Speke és Grant ugyanis a feltételezett forrás tavat, a Viktoria-tavat megtalálták, de Gondokoróig nem követték végig a Nílus folyását, így egy része még mindig ismeretlen volt. A bennszülöttek is emlegettek egy másik tavat.

Útjukat siker koronázta.

1864. március 14-én jutottak el az Albert-tóhoz, melyet Baker és Sass fedezett fel, s keresztelt el Viktória királynő elhunyt férjéről. A felfedezők az Albert-tóban megtalálták a Nílus második forráságát. Később azonban kiderült, hogy Bakerék felfedezése nem teljes. Az évezredes Nílus-forrás rejtélyét megoldottnak tekintették, bár nem volt az. Az igazi forráságakat csak 1934-ben a Bruckardt-Waldecker-féle belga expedíció találta meg.)

Felfedeztek egy vízesést is, amely az Albert-tó előtt található a Níluson. Ezt Murchison-vízesésnek nevezték el. A felfedezőket nagy ünnepléssel fogadták az angol fővárosban. Bakert a királynő lovaggá ütötte, Flóráról azonban tudomást sem vett, annak ellenére, hogy hivatalosan mindenütt elismerték érdemeit ebben a szenzációs földrajzi felfedezésben. Így aztán Flórát is megismerte és tisztelte mindenki, bár a királynõ sokáig nem fogadta, mert egy ideig "vadházasságban" élt együtt férjével.

 

1889-ben a wales-i herceg kérésére ismét útra keltek. Anglia szerette volna meghódítani a Szudántól délre fekvő afrikai királyságokat és ebben kérte Samuel Baker segítségét. Küldetésük csak részben sikerült, a rabszolgaságot sem sikerült teljesen megszüntetniük.

A bennszülöttek csodálták Sass Flórát a szőke haja miatt, s a Myadue, azaz Hajnalcsillag nevet adták neki. Negyed századdal késõbb is emlékeztek rá.

 

Utazásaik történetét, kalandjait, viszontagságait mind Sass Flóra naplójából ismerjük. Kalandos felfedezőútjukról naplót vezetett, amely csak száz év múltán került napvilágra egy padláson porosodó régi ládából.  Írását nem a nyilvánosság számára írta, de ennél hitelesebb és életközelibb írás a fekete kontinens életéről, gyarmatosításáról, az ott élő bennszülöttek hétköznapjairól még nem látott napvilágot.

Források: http://hu.wikipedia.org/wiki/Sass_Fl%C3%B3ra

http://lazarus.elte.hu/~zoltorok/Discovery/sass_flora/honlap/elet.htm

 

 

 

Alexandra David-Néel

Első európai nőként jutott be a tiltott városba, a tibeti Lhaszába. Ő az első és egyetlen lámaasszony.

Alexandra David-Néel gondolkodásában, mentalitásában is tibeti lett. Nemcsak híres, bölcs lámák fogadták bizalmukba, hanem az egyszerű tibetiek is.


Öt éves volt, amikor először szökött el párizsi otthonából, ahol jólétben élt szüleivel. Első kalandját számtalan követte. Nem véletlenül nevezte később „menekülés-művészetnek” egész életét. Fojtogatónak találta az otthoni légkört.
Mivel érdekelték a nyelvek és a keleti vallások, Párizsba ment, és a Sorbonne-on szanszkritül tanult. Sóvárogni kezdett a mesés Kelet iránt.

 

Amikor megörökölte nagyanyja jelentős vagyonát, szülei legnagyobb bánatára elindult Indiába, ahol tizennyolc hónapot töltött. Minden szent várost végiglátogatott Madrastól Varanasi-ig, tanulmányozta a legfontosabb templomokat, pagodákat. Gurukkal, lámákkal ismerkedett meg, meditált.

 

Amikor a pénze elfogyott, visszatért Párizsba, de India örökre felgyújtotta képzeletét. Elhatározta, visszatér. Mivel örökségéből az utolsó centime is elfogyott, munka után kellett néznie. Elhatározta, operaénekes lesz. A brüsszeli és a párizsi konzervatóriumban képezte magát. Végre szülei is büszkék lehettek rá hét évig.

Ennyi időt töltött színpadon. Athénben, Tuniszban, Franciaországban, és az akkori Indokínában énekelt.

 

Harminchat évesen otthagyta színpadot, mert rájött, soha nem lehet világhírű szopránénekesnő, a párizsi opera első dívája.

A tuniszi kaszinóban állást ajánlottak neki. Elfogadta. Az állás teljes anyagi függetlenséget jelentett számára.

A kaszinóban talált magának szeretőt is, aki később mindenki csodálkozására a férje lett. Egy vasúti mérnök, bizonyos Philippe Néel volt az úriember. A házaspár egy gyönyörű tuniszi villában élt, ahol végeérhetetlen koktél- és bridzspartikat tartottak.

Ám Alexandrát ez az élet nem elégítette ki. Bezárva érezte magát. Szerette férjét, mégis depresszióba esett. Egészsége is romlani kezdett. Philippe javasolta, tegyen egy körutazást keleten, hátha az út rendbe hozza testét, lelkét.

1911-ben intettek búcsút egymásnak a marseillesi kikötőben. Úgy volt, másfél év múlva találkoznak, de csak tizennégy évvel később látták egymást újra.


Alexandra az indiai Kalimpongban találkozott a száműzetésben élő Dalai Lámával. Még abban az évben áttért a buddhista hitre, elkezdett tibeti nyelvet tanulni, hogy legközelebb tolmács nélkül beszélgethessen a lámával. Elhatározta azt is, ellátogat Tibetbe. El is indult a vad, magas hegyek között Tibet felé. Az utazás éveiben úgy élt, mint a nomádok. Nem viselt fűzőt, sem magassarkú cipőt. Egészsége viszont rendbejött.

Már nem szenvedett depressziótól, és teste minden nehézség nélkül hozzászokott a nagy tengerszint feletti magassághoz, a hosszú menetelésekhez.

Úgy érezte, hazatalált. Az érzelmi megelégedettség képessé tette, hogy túlélje az ijesztően sovány étrendet és az extrém időjárási viszonyokat. A lacheni buddhista kolostor vezetőjének bölcsessége csodálatba ejtette. Két évig élt a szent emberrel remeteként, és minden idejét a meditációnak szentelte. Aggódó férje közben levélben kérte, térjen haza, de ő mindig azt válaszolta, ez lehetetlen.


Az indiai Sikkim államból tanítványával, Aphur Yongdennel indult Lhasa felé 1921. február 5-én. Úgy tervezték, három hónap alatt célhoz érnek. Azonban a helyi villongások, járványok miatt három hosszú és keserves évig tartott az út.
1923-ban úgy ünnepelték a karácsonyt, hogy a bőrcipőjüket főzték meg levesnek.

Végül 1924 februárjában Alexandra és Yongden megérkeztek Lhaszába. Mindketten csontig soványodtak, és teljesen kimerültek. Amikor meglátták a Potala Palota piros tetőit, a földre rogytak csodálatukban és megkönnyebbülésükben. A tibeti újévet már a városban köszönthették.

Alexandra történelmet írt ezzel a felejthetetlen nappal, mint az addig egyetlen európai nő, aki eljutott Lhasába.

 

Később megvallotta férjének, soha nem ismételte volna meg az utat hasonló körülmények között, még milliókért sem.

Élete végéig tanult Aphur Yongden elválaszthatatlan társa lett.

Alexandra, aki korábban annyira ellenezte a gyermekvállalást, adoptálta a fiút, aki szakácsa, védelmezője, titkára volt egy személyben, és segített neki lefordítani a tibeti könyveket. A fiatal fiú teljesen feladta érte korábbi életét, családját. Alexandrát szellemi vezetőjének tekintette.

1925. május 10-én hazatértek Franciaországba. Alexandra mindössze arra vágyott, hogy pihenjen és találkozzon férjével. Philippe még mindig szerette asszonyát, azonban nem tudta elfogadni Yongdent. Hosszú vita után a pár úgy határozott, különköltöznek. Alexandra hátralévő életében Yongdennel élt. Könyvek és cikkek írásából tartotta fenn magukat. Férje megértő volt, anyagilag segítette.

1928-ban, megfáradtan, Digne-be költözött az Alpok lábához. Az olvasásnak, meditálásnak és a régi buddhista szövegek fordításának szentelte napjait. A titokzatos, bölcs és kalandos életű asszony élete utolsó percéig friss maradt szellemileg.

Amikor száz éves lett, arra kérte titkárát, hosszabbíttassa meg útlevelét. Még mindig éhes volt a tudásra. Nem sokkal később azzal a kijelentéssel lepett meg egy újságírót, hogy ő tulajdonképpen semmit sem tud, és csak most kezd el igazán tanulni.

Forrás: http://tulpa.lapunk.hu/?modul=oldal&tartalom=748178&

 

 

Bertha von Suttner

Az osztrák író, újságíró és nevelő. Pacifista regényei világszerte elismerést hoztak számára. Lev Tolsztoj egyenesen azt remélte, hogy egyik műve hatására megszűnik a háború intézménye. Az első világháború előtti fellépése a békéért ösztönözte arra Alfred Nobelt, hogy békedíjat is alapítson.

Berthát egész Európa ismerte. Harcos volt, bátor és jó. Nem hagyta, hogy élete fonala úgy gubancolódjon, ahogy mások elvárták volna, ő döntött a sorsáról és kicsit a világéról is. Bertha von Suttner volt az első nő, aki Nobel-díjat kapott.

Berta már egészen fiatal korától kezdődően nyelveket tanult, értett a zenéhez, rendkívül sokat olvasott és tájékozott volt a világ dolgairól, ahogy az egy művelt kisasszonyhoz illett.

A család sokat utazott, pezsgő társadalmi életet éltek, idővel azonban a nagy kiruccanásokból vissza kellett venniük, anyagi helyzetük kezdett szűkössé válni. Igazából a családfő halála óta szorult a nadrágszíj, de valahogy elboldogultak ideig-óráig. Mikor Bertha úgy döntött, hogy nem él többé a családja nyakán, sorsfordító lépésre szánta el magát: állást keresett. Talált is hamarjában. Tanító lett Bécsben a jómódú Suttner báró lányai mellett. Ekkor találkozott leendő férjével is, Suttnerék fiával, Arthurral. Szerelem volt első látásra. 

A fiatalok boldogsága azonban csak lassan teljesedett be. Bertha 1876-ban Párizsba utazott, mert belátta, hogy ők ketten sosem lehetnek együtt, ezért messze akart menekülni a kínzó szerelem elől. Ekkor bukkant rá egy hirdetésre az egyik bécsi lapban: "Nem egészen fiatal, gazdag és nagy műveltségű, Párizsban élő úr keres hasonló korú, több nyelvet tudó titkárnőt, aki házát is irányítaná." Bertha jelentkezett, megkapta az állást, majd munkába állt Alfred Nobelnél, akivel jól érezte magát. A férfi idővel teljesen belehabarodott a harmincas éveiben járó grófnőbe, naphosszat a békéről beszélgettek.

A szív mindig győz az ész felett, ha szerelemről van szó. Így esett, hogy a szerelmes ifjú, Arthur von Suttner levelet küldött Berthának, megkérte a nő kezét, aki örömében már indult is vissza Bécsbe, ahol azonnal egybekeltek a Suttner család egyértelmű rosszallása, tiltakozása ellenére is.

Meg sem álltak a Kaukázusig, hogy ott a messzi távolban kezdjenek közös, boldogabb életet.

Tisztán látszik, hogy ha egy fiú akar egy lányt, akkor a Kaukázusig is elmegy érte/vele. Ha nem így tesz, akkor nincs miért szomorkodni, mert az a fiú nem a mi igazi Suttnerünk. No, de ne térjünk el ennyire a témától.

A szerelmesek kilenc évig éltek a Kaukázusban, ahol zene- és nyelvtanításból, valamint írásból tartották el magukat. Időközben kiderült, hogy Bertha tehetségesen ír, akárcsak Arthur. Regényeket, értekezéseket készítettek életükről, háborúellenes gondolataikról, tapasztalataikról. Így teltek mindennapjaik boldogan, csöndesen elmélkedve éveken keresztül. Mikor lecsitultak a családi kedélyek Bécsben, a házaspár úgy döntött, ideje visszatérni, így 1885-ben hazautaztak.

Visszatérésüket követően Bertha még többet és még nagyobb erővel dolgozott, bekapcsolódott férjével a békemozgalomba, részt vett az első nemzetközi békekongresszuson, megalapította, majd ő lett az elnöke az Osztrák Béke Társaságnak, előadásokat tartott, többek között Budapesten is több ízben, egymás után írta pacifista könyveit, sőt még folyóiratot is indított a témában. Leghíresebb könyve az életrajzi ihletésű Le a fegyvert! 1889-ben jelent meg. Alfred Nobel hosszú levelet írt a megjelenést követően Berthának, amiben gratulált a csodás íráshoz és örömét fejezte ki, amiért mindketten azonos véleményen vannak a béke fontosságát illetően annyi év elteltével is. Ettől kezdve szorosabb kapcsolat fűzte össze őket, rendszeresen leveleztek, persze csak barátokként. Bertha folyamatosan tájékoztatta Nobelt a békemozgalom aktuális ügyeiről, fejlődéséről, a férfi pedig megígérte, hogy tenni fog ő is valamit a jó ügy érdekében. Tett is! Hogy bizonyítsa a világnak és Berthának békés szándékait, a vagyonát, amit a pusztító találmánya által szerzett, a béke javára fordította. Végrendeletében rögzítette, hogy halála után vagyonából hozzanak létre egy olyan alapot, amelynek kamatait minden évben osszák szét azon személyek között, akik a legtöbbet tettek előző évben a világért, tudományért, békéért. Ez lett a mindenki által ismert rangos kitüntetés, a Nobel-díj, amit részben Berthának is köszönhetünk.

Tovább folytatta előadásait a békéről, részt vett a hágai, londoni békekonferencián is, sőt utolsó erejével a bostoni békekongresszuson is felszólalt. 1905-ben kitartó és állhatatos munkájáért, 62 éves korában Nobel-békedíjat kapott. Ezzel ő lett az első nő a világon, akit ezzel a kitüntetéssel illettek.

Bertha példás életet élt. Sokat lehet belőle tanulni, például azt, hogy egyetlen fecske is csinálhat nyarat. Szűnni nem akaró békeszeretete másokra is átragadt, mindenki lelkesen követte őt.

Forrás: http://www.life.hu/sztarszerzok/takacs-nora/20130312-takacs-nora-bertha-von-suttner.html

http://www.femina.hu/terasz/a_tortenelem_leghiresebb_asszonyai?img=1&code=0000098747twhe#kepgaleria